Elkényeztetett gyermekekből életképtelen felnőttek? – Nem csak a szülőkön múlik!

Elkényeztetett gyermekekből lesznek az életképtelen felnőttek? Elolvasva az itt megjelent cikket kettős érzéseim voltak, hatalmas bólogatások közepette egyetértettem, miközben mélyen elszégyelltem magam.

Gyermekként én is mindent megkaptam. Nem volt olyan karácsony, születésnap, névnap, húsvét vagy egy szimpla hétköznap, amikor ne a várt ajándék landolt volna a csomagban. Sokszor annál is több. Kiskoromban ezt véltem természetes állapotnak. Aztán az öntudatra ébredés idejében kezdett feltűnni, hogy mások nem kapnak ennyit.

Egyrészt tökéletesen egyetértek a cikk írójával, hiszen én is találkoztam már olyannal, aki korántsem életképes, mert túlzottan elkényeztették, azonban szeretném elmondani, hogy milyen is elkényeztetett gyermeknek lenni. És szeretnék rávilágítani arra, hogy mi az, amit én láttam a szüleimen, amiért mindent megkaptam, amire csak vágytam.

Halmozva szeretni a gyermeket

Nagyon tisztelem és szeretem a szüleimet, de édesanyám a halmozás császárnője. Sosem felejtem el, hogy nagyon szerettem volna kilenc éves korom körül egy Bratz Barbie babát. Valamelyik neves alkalomra meg is kaptam, ez pedig hihetetlen boldogsággal töltött el. Édesanyám pedig nagyon örült annak, hogy gyermeke arcán felhőtlen, őszinte mosolyt vél felfedezni. Ez egy szép történet lenne így, viszont utána még legalább másik négy ilyen babát kaptam, amikkel ideig-óráig játszottam, majd a sarokba hajítva meg is feledkeztem a létezésükről.

Számtalan alkalommal ejtettem ki a számon dolgokat, édesanyám pedig kapva-kapott az alkalmon, hogy meglephessen vele. Ez alapvetően egy csodálatos tulajdonság, hogy mindig figyelt rám, és a fülei arra voltak kihegyezve, hogy kicsiny csemetéje mit mond, azonban az én szemszögemből nem volt mindig felhőtlen az öröm.

Rettenetesen szégyelltem magam, amikor nem tudtam igazán örülni valaminek. A sokadik Barbie baba, pörgős szoknya vagy kifestő már nem kötött le. Az újdonság varázsa mindig elmúlt, és nehezen tudtam értékelni azt, amit már megkaptam. Tudtam, hogy ők nagyon sokat dolgoztak ezért, mégsem éreztem a súlyát annak, hogy mennyire sok mindent megkapok.

Lusta tinédzser évek

Ahogy azonban elkezdődtek a tinédzser éveim, frusztrálni kezdett az elkényeztetés. Négy évig jártam mazsorettre a piciny faluban, ahol felcseperedtem. Mindösszesen tizenöt percnyi sétára vagy körülbelül öt perces bicikli útra volt a faluház, ahol az edzőnk tartotta az órákat. Ez a távolság egy egészséges napi rutinba simán beleférne, de a szüleim mindig úgy gondolták, hogy amikor már jön a hűvösebb idő és korán sötétedik, akkor ők eljönnek értem autóval. Ezt egyrészről tizenhárom évesen baromi cikinek éreztem, másrészről feleslegesnek tartottam, mégsem tudtam lebeszélni őket a fuvarozgatásról.

A középiskola, ahova jártam, egy vidéki városban volt. Mindennap távolsági busszal közlekedtem, ráadásul édesanyám halaszthatatlan fontosságúnak tartotta, hogy a helyi járatos buszra is megvegye minden hónapban a bérletet, hiszen szegény gyermeke az iskolában úgy elfárad, hogy semmiképpen sem szeretné, ha sétálna tizenöt percet a szabad levegőn. Kétségtelen, hogy lusta tinédzser éveim voltak emiatt.

Egyetemi évek tapasztalata

A középiskolás éveimben óva intettek attól, hogy munkát vállaljak – holott szerettem volna dolgozni –, és kaptam költőpénzt bármikor, amikor kértem, mégis az egyetem megkezdésekor elkezdtem különböző diákmunkákat vállalni. Ahogy egyre több embert ismertem meg, úgy kezdett szélesedni a látóköröm, és vált egyre tisztábbá számomra, hogy mások nem voltak olyan szerencsések gyermekkorukban, mint én.  

A szüleim sosem vártak el tőlem kiemelkedő teljesítményt, nem róttak meg az esetleges rossz jegyek miatt, azonban egy belső érzéstől mindig is tudtam, hogy muszáj valamit visszaadnom nekik legalább a tanulmányaimon keresztül, hogy büszkék lehessenek.

Ezenfelül pedig láttam másokat, akik szintén dolgoztak az egyetem alatt, és láttam azt, hogy nem csak henyélésből állnak az egyetemi évek. Erre valószínűleg rásegített az is, hogy különböző típusú emberekkel töltöttem az időmet, és nem csak az azonos háttérrel rendelkező kortársaimmal mulattam az időmet.

Találkoztam olyanokkal is, akik meséltek nekem arról, hogy ők középiskola alatt is vállaltak diákmunkákat, és mennyi élettapasztalatot szereztek, illetve voltak olyan szaktársaim is, akik az egyetemet maguknak fizették. Van olyan barátnőm, aki tökéletesen süt-főz és nagyjából 17 éves kora óta önellátó életet él. Az ilyen történetek hallatán elkezdtem átértékelni magamban a tényt, hogy nem helyes az, hogy ők fizetik az én italozási hóbortjaimat.

Szülői felelősség

Bár valahol mélyen mindig is frusztrált az elkényeztetés, és rosszul éreztem magam attól, hogy mindig óvni akartak a szüleim – míg másokat olyan lazán fogtak –, tudom, hogy megvolt rá a megfelelő okuk. Mindketten túlzottan korán kezdtek el dolgozni, és éppen ezért azt szerették volna, hogy a gyermekeik igazán kiélvezhessék a fiatal éveiket.

Most a szülők védelmében szeretnék szólni, mint elkényeztetett gyerek. A legjobbat akarják, és óvják, féltik a kisdedet, sokkal tovább, mint azt kellene. Fogalmam sincs, hogy mások felmenői miért kényeztetik el az utódjaikat, de abban biztos vagyok, hogy a szüleim nincsenek egyedül. A legjobbakat szeretnék a gyermekeiknek, miközben fogalmuk sincs, hogy mennyit ártanak vele.

Nem csak a szülőkön múlik!

Azonban azt is mindenképpen szeretném hozzáfűzni, hogy nem csak a szülőkön múlik! Én is igazán kényelmesnek tartottam a bánásmódot, amit kaptam, viszont egy bizonyos korban kezdtem tudatra ébredni, hogy az élettapasztalat nem jön magától. Tény, hogy az elkényeztetett gyerekeknek nehezebb ez a felvilágosodás, de korántsem lehetetlen. Az egy dolog, hogy valaki elkényeztetett, az pedig egy másik, hogy valaki emellé szemellenzőt is visel.

Nekünk is akarnunk kell!

Úgy gondolom, hogy a gyermekkori elkényeztetés nem egyenes út a lusta felnőtté váláshoz. Szerintem az, hogy valaki hagyja magát elkényeztetni felnőttként is nem más, mint lustaság.

Habár én is megkaptam mindent és egy lépést sem tettem feleslegesen, mégis harcoltam azért, hogy én is megérezhessem a munka ízét. Nem röstelltem elvállalni különböző diákmunkákat az egyetemen. Ezek pedig olyan tapasztalatok voltak, amik segítettek megértetni velem a pénz értékét.

Megdöbbentő volt látni, hogy egy rövidital ára mennyi munkaórámba kerül. De ugyanígy az is sokkoló volt, hogy mások mennyire fiatalon önállósodtak és úgy éreztem, hogy „szégyen” lenne kilógnom a gyakorlat orientált életből. A világunk nem szól másról sem, mint az információáramlásról és a gyors elérhetőségről.

Szerintem aki nem látja a kortársai önállóságát, az valószínűleg nem is akarja észrevenni azt.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

 

További cikkek: