Elkényeztetett gyermekekből életképtelen felnőttek?

Nem vagyok szülő, sem pedagógus, vagy olyan, aki bármit is értene a gyerekneveléshez. Csak egy 20onéves vagyok, aki látja, hogy milyen a többi kortársa és néha elgondolkodik, hogy vajon miért olyan amilyen.

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mennyire határoz meg minket az, hogy mit hozunk otthonról, milyen példát mutatnak a szüleink vagy milyen neveltetést kapunk. Bár 20-as éveinkre valószínűleg már leszakadtunk a szüleinkről annyira, hogy legyen egy kialakult saját világnézetünk, önálló gondolataink és értékrendünk. Azonban van egy pár ismerősöm, akik képesek meglepni újra és újra, inkább a negatív értelemben.

Egyre inkább beigazolódni látszik az az elméletem, miszerint az elkényeztetett gyerekekből életképtelen felnőttek cseperednek. Természetesen van kivétel ez alól, bár nagyon kevés – tisztelet nekik! Talán a szülő azt gondolja, ha megad mindent a gyermekének és lesi minden kívánságát, majd azonnal teljesíti azt, azzal teszi a legjobbat a csemetéjének, hiszen így boldog gyerekkora lehet és semmiben nem fog hiányt szenvedni. Igen ám, csak nem gondol bele abba, hogy ezzel végül is mit nevel bele egy kisgyerekbe? „Neked mindig, minden jár.” Ha ez még azonnal nem is, de idősebb korban igencsak negatívan fog visszaütni az ifjú felnőttnek.

A fiú, akinek soha semmiért nem kellett megdolgoznia

Azonnal meg is ragadnám ezt a „neked mindig, minden jár” berögződést. Legtökéletesebb példa erre nem is lehetne más, mit volt párom, aki, bár nem egyke, mégis iszonyatos elkényeztetett és kényelmes, gondtalan gyerekkora volt. Néha úgy gondolom, hogy neki még mindig az van…20on X évesen is a gondtalan gyerekkorát élni, mert ehhez szokott hozzá. Szó mi szó, egy komoly kapcsolata bánta ezt az életfelfogást. Azt, hogy neki mindig minden jár, természetesnek vette. Soha semmiért nem kellett megdolgoznia az életben, vagy legalábbis a viselkedése alapján nekem ez jött le róla. Mivel ő még mindig a szüleinél lakott és nem igazán tervezett még egy jó darabig elköltözni, én viszont már külön albérletben laktam, így egyértelmű volt, hogy inkább ő volt nálam, mint fordítva. Az elején még persze körülrajongtam és kiszolgáltam, mert imádtam vele lenni, és azt is, ha ott volt nálam. Oh, az a bizonyos rózsaszín köd! Ez a lelkesedés azonban, ahogy lenni szokott, a hónapok alatt lankadt, amire a korlátozások csak rátettek egy lapáttal. Sajnos neki továbbra is elvárás maradt, hogy kiszolgáljam, hiszen ő nálam „vendég” neki minden jár. De nem csak ebben nyilvánult ez meg. Teljesen természetes volt neki, hogy a szülei veszik a ruháit, a szülei főznek rá, a szüleinél lakik ingyen és még az állását is a szülei intézték el neki. Én eközben fenntartottam egy albérletet, dolgoztam, mostam, főztem és takarítottam magamra, de ha egyik nap nem volt meleg vacsora az asztalon, amikor átjött, ment is a szemrehányás. Nem vagyok sem szívbajos, sem egy bólogató kis műanyag kutya, aki mindent eltűr, és ezt bizony nem tűrtem el. Értelmesen, kulturáltan leültem vele beszélgetni, hogy én így nem érzem jól magam, változtasson hozzáállásán.

A legmegdöbbentőbbet pedig itt tapasztaltam: ő nem látta a problémát. Nem értette, mi a bajom ezzel. Pedig hölgyeim, akik olvassátok ezt a cikket, szerintem nem kell ennél jobban elmagyarázni, mi itt a gond. Itt hasított belém a felismerés, hogy „hát persze!” csaptam rá a homlokomra. Hiszen ezt a példát látta otthon, anyuka minden nap főz, anyuka mos rá, anyuka fizeti a rezsit és az önállósodásnak egy halvány fuvallata sem érte a fiút otthon. A beszélgetéseinkből kiderült, hogy otthon szó se esett elköltözésről, vagy arról, hogy komolyabban besegítsen. Itt azonban úgy gondolom, nem teljesen a gyermek a hibás. A szülő kötelessége lenne az, hogy egy bizonyos idő/kor után elültesse a gondolatot a gyerek fejében, hogy saját talpra álljon. Vagy legalább vágyjon az önállóságra és függetlenségre. Hány meg hány anyuci pici fia szaladgál odakint a nagyvilágban, és mindegyik úgy gondolja, hogy nem bennük van a hiba, hanem mindenki másban. Azokban a csúnya, gonosz, házisárkány nőkben, akik nem kívánnak anyjuk helyett anyjuk lenni a nagyra nőtt férfi gyermekeknek.

A lány, aki nem tudta, hogy a tejes doboz összenyomva kevesebb helyet foglal

Most ha azt gondolod, hogy ez csak egy férfiutálkozó cikk és erre lett kihegyezve az egész, akkor tévedsz. Most jön a példa az ellenkező nemről. Én már egy ideje a fővárosban élek és egy jó pár albit és lakótársat magam mögött tudhatok. Valahogy mindig úgy hozta az élet, hogy váltani kellett. Egyik volt lakótársamnál realizáltam az elkényeztetés másik hátulütőjét: az életképtelenséget. Amikor egy 20onéves, kvázi felnőtt ember, nem tud egyedül boldogulni a legcsekélyebb módon sem. 20on akárhány évesen néha úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, akit mindenre meg kell tanítani. Elment otthonról úgy, hogy nem oltotta le a lámpát vagy éppen bedugva hagyta a hajvasalót. Meg kellett neki tanítani, hogy kell a mosógépet kezelni, vagy azt, hogy éjszakára bezárjuk az ajtót kulcsra. Az sem volt világos neki, hogyan kell sütni, vagy a szemetet szelektíven gyűjteni és csodálkozva bámult rám, amikor megmutattam neki azt a varázslatot, hogy a tejes dobozt bizony össze is lehet nyomni és akkor kevesebb helyet foglal a kukában.

Majd bátorkodtam megkérdezni, hogy „neked ezeket nem mondták el otthon? Anyukád / apukád / nagyid nem tanított meg rá?” amire ő csak annyit felelt, hogy bizony nem. Tőle ezeket sosem várták el, nem szóltak neki semmiért és furcsa neki, hogy most oda kell figyelnie például arra, hogy a villanyt le kell kapcsolnia. Köpni nyelni nem tudtam, de még csak hibáztatni se nagyon, hiszen ő ebben nőtt fel. Neki ez volt a normális, hogy az égvilágon a kisujját sem kellett mozdítani semmiért.

Na most, kérdem én, hogy ezzel a nevelési stratégiával jót tett a szülő a gyermekének? Felnevelte a lányát úgy, hogy egy mérőórát nem tud bejelenteni, vagy egy mosást odarakni, de még a felelősségtudat is teljesen hiányzik belőle. Mert elképzelhető, hogy a leányzó nem csak a mérőórákat nem tudja lejelenteni, de a számlák befizetése is gondot okozna neki, aztán azért az eléggé kellemetlen, amikor kikapcsolják a villanyt. Én elhiszem, hogy gondtalan boldog gyerekkora volt, akinek sosem fájt a feje semmiért, de nézzük meg, milyen felnőtt lett belőle.

A 20onéves, akinek minden életcélt kipipáltak a szülei

És ez bizony nem egyedi eset. Van egy olyan ismerősöm, aki bizony nagy gazdagságba született bele és számára az volt a természetes, hogy magasan átlag feletti életszínvonalon élnek. Persze 21 éves korára már mindene megvolt, nagy tesótól örökölt saját lakás Budapesten, és egy szép saját autó mellé. Már csak az egyetemet kellett volna befejezni és belekezdeni a nagy felnőtt életbe. Igen ám, de ugyan miért is törné magát az egyetemen? Mi a motiválja arra, hogy lediplomázzon? Hiszen lakás pipa, kocsi pipa, valószínűleg a munka is pipa, mert befolyásos családból származik. Mégis hova tovább? Dolgoznia nem kell egyetem mellett, mert természetesen nem szorul rá, enni meg mindig küld neki az anyukája egy heti adagot előre. Olykor-olykor elgondolkodok, hogy mi lesz vele akkor, ha a szülei már nem fognak élni, mert hát ugye senki sem él örökké. Akitől soha nem várták el, hogy valamiért megdolgozzon, hogy fog az életben értékelni bármit is igazán? Megint csak a szülőket tudnám felhozni, mint „ludasok” mert végül is az ő nevelésükön múlt, hogy a gyermekük ehhez szokott hozzá.

Én bevallom sosem voltam elkényeztetve és igen, volt időszak, mikor irigyen bámultam a barátnőm 25 ezres vadiúj Nike sportcipőjét általános iskolában, amit csak úgy megkapott. De utólag visszanézve mégis merem azt állítani, hogy olyan felnőtt lettem, aki a jég hátán is megél és ezért hálás vagyok nekik. Mert a szüleim megtanították a pénz értékét, és azt, hogy a munka nemesít, a kemény munka pedig mindig meghozza gyümölcsét. Milyen érdekes, hogy mégis boldog gyermekkorom volt és sosem szenvedtem hiányt semmiben. Mert így is lehet.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: