Emberségbe vetett hit: pipa – Kéktúrás élménybeszámoló

Sokan azt mondják, hogy mi, fiatalok, mindent túlbonyolítunk. Mit is mondhatnék, igazuk van. De mégis mit várnak tőlünk, ha már az óvodában is arról faggatnak, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk? Ha egy diákmunkához profi önéletrajzot, sőt, sok esetben tapasztalatot kérnek? Ha közben olyan mennyiségű információ zúdul a nyakunkba folyamatosan, mint korábban talán egyetlen generációnak sem? Ha azt mondod, rád ez nincs hatással, hazudsz. Nem nekem, nem másnak, magadnak. De semmi baj, nem vagy egyedül! Mindenki kimerül ebben a hajtásban – az is, aki élvezi. Cserébe mindenki talál valami kiutat, vagy legalábbis kifelé vezető utat – legyen az egészséges, vagy nem.

Én nagyjából egy éve találtam meg a saját utamat

Ezerszázhatvan kilométer hosszú, átszeli egész Magyarországot, és sok száz, talán sok ezer útitársam van rajta többek között a te ismerősöd is. Mindenki ismer valakit, aki Kéktúrázik, ebben szinte biztos vagyok.

Sokan nem értik, mi olyan jó abban, hogy vízhólyagos lábbal, bőrig ázva vagy éppen izzadtságban úszva egy emberméretű táskával vonszoljuk magunkat egy fájdalmasan távoli kemping vagy turistaszálló felé. Önszántunkból. És még fizetünk is érte. Most jó eséllyel húzod a szádat, esetleg elnézően mosolyogsz. A helyedben én is ezt tenném az előző bekezdés után.

De tudod, milyen érzés, amikor elfogynak a gondolataid?

Amikor minden problémát, ami foglalkoztat, meg tudsz oldani egy szendviccsel, egy korty vízzel, egy bicskával, egy térképpel vagy egy ragtapasszal?

Amikor megállsz egy hegycsúcson, és úgy érzed, az egész világot látod?

Amikor minden szembejövő úgy szól hozzád, mintha a testvére lennél?

Amikor több napig teljes odaadással, térerő híján telefonnézegetés nélkül figyelsz arra, amit a túratársad mond, és tudod, hogy ez kölcsönös?

Megpróbálhatom leírni, de ezt meg kell tapasztalni ahhoz, hogy felfogd – már ha fel lehet egyáltalán fogni ekkora szabadságot. Nekem egyelőre nem sikerült, de szerencsére van még jó pár kilométerem próbálkozni. Egy-egy ilyen túra egyszerre adja vissza a saját magunkba és az emberiségbe vetett hitet. Az előbbi szerintem elég kézenfekvő: onnantól kezdve, hogy legalább tíz megnyitott böngészőlappal és három térképpel ülsz a szobádban, odáig, hogy ledobod a sáros hátizsákod az előszobában, mindent magadért és magadnak csinálsz, akár egyedül, akár útitárssal – esetleg társakkal – vágsz bele.

Ha egyedül vagy a saját gondolataiddal és félelmeiddel, hiába próbálod kizárni őket, egy idő után az összeset sorra fogod venni. Mindent, ami bánt, ami izgat, amitől tartasz és amit remélsz. Egyszer, kétszer, sokszor, addig, amíg el nem fogy. Akkor pedig ott sétálsz az erdőben, a mezőn, egy faluban vagy az út mentén. Ennyi, csak ott vagy és sétálsz. Ha éhes vagy, eszel; ha szomjas vagy, iszol; ha pisilni kell, beguggolsz a bokorba. Ha pontosan 8 helyen fáj csak a bal lábfejed, összeszorítod a fogad és sétálsz tovább.

Ha van veled valaki, néhány nap múlva már egész biztosan nem csak egy valaki lesz. Nem lehet tizen-, huszon-, akárhány órán keresztül az időjárásról beszélgetni, nem lehet nem alkalmazkodni a másik tempójához, szokásaihoz, nem lehet nem új, közös szokásokat kialakítani. Muszáj megtanulni csak úgy csendben sétálni egymás mellett.

Az eddigiekben csupa olyan dolgot soroltam fel, amikre többé-kevésbé számítottam, ami viszont meglepett, az a közösségi élet. Sok mindent vártam az erdőtől, de azt, hogy visszaadja az emberiségbe vetett hitemet, sosem gondoltam volna. Már önmagában az is csoda, hogy az általában egymásra ujjal mutogató fiatal felnőttek, középkorúak és idősek szinte ugyanolyan arányban járják az országot; az pedig, hogy milyen összetartás és erő rejlik ebben a közösségben, egészen hihetetlen. Már az első párszáz kilométerem alatt annyi élményt gyűjtöttem, annyi „idegentől” kaptam segítséget és annyi „idegenen” segítettem, mint soha a Kéken kívül – pedig nem mondanám, hogy eseménytelen az életem.

Beszélgettem órákon át egy nálam alig valamivel idősebb sráccal a buszra várva, cseréltem tippeket túracipőkkel és túrabotokkal kapcsolatban egy bácsival a siroki kempingben, aggódott értem egy kedves pár a Mátrában, húztunk-vontunk-támogattunk le egy nénit a hegyről a legnagyobb viharban egy barátnőmmel, talált hozzám vissza elveszettnek hitt fél pár cipő az ország túlsó feléről öt kedves ismeretlennek köszönhetően, töltött nekem vizet egy idős hölgy a saját konyhájában – és még sorolhatnám.

Elképesztően sok tapasztalatot köszönhetek már most ennek az útnak

Tanultam a természetről, az időjárásról és a tájékozódásról. Tudom, merre állok arccal, tudok tiszta, napos időben reménykedni, özönvízre készülni és tele van a szobám bogárpáncélokkal.

Közelebb kerültem érzelmileg Magyarországhoz, mint az összes „belénk vert” Petőfi verstől és iskolai megemlékezéstől együttvéve. Sétáltam azokon a helyeken, amiket korábban csak az autópályáról láttam – esetleg Facebookon –, és vettem sajtot meg kolbászt közvetlenül a kecskeól hátuljából leválasztott bódéból.

Boldoggá tud tenni egy elkenődött pecsét. Csaknem 50 helyről hoztam már haza szuvenírt és az összes elfér egy igazolófüzet lapjai között.

Megtanultam örülni mindenkinek: aki szembejön, aki megelőz, akit megelőzök, akivel órákig kerülgetjük egymást, aki őszinte örömmel üdvözöl a tenyérnyi falujában, aki hideg sörrel kínál a kisboltban.

Megtanultam bízni magamban: a megérzéseimben és a kitartásomban, abban, hogy tisztában vagyok a határaimmal, de nem félek feszegetni őket. Tanulok a hibáimból, a túlvállalt távokból, a pofára esésekből. Egyedül merek maradni a gondolataimmal – azokkal is, amikre nem vagyok büszke.

Békét kötöttem a világgal és saját magammal is, pedig még félúton sem járok.

További cikkek: