“Én akkor is irodalmi szerkesztő leszek!” – Huszonévesen a könyvszakmában

Most azzal kellene kezdenem, hogy már kétévesen elsajátítottam az Ablak-zsiráfot, és azóta is örök szenvedélyem az olvasás. Tök jó lenne, de a kiábrándító igazság az, hogy egészen tizenöt-tizenhat éves koromig (nem emlékszem pontosan, bár jogosan mondhatnád, hogy pedig nem volt az olyan rég) utáltam olvasni. Tízévesen letudtam a Mackótestvért és reméltem, ezzel egy életre lezártam a témát. Aztán a Föld lapos lett és én a kezembe vettem egy könyvet. Igen, önszántamból. Ha az életem múlna rajta, se tudnám megmondani, mi volt a címe, de arra emlékszem, hogy az volt az én vízválasztóm. Beszippantott, megvett kilóra. Nem csak az eufóriát volt szerencsém megtapasztalni (és igen, ez már költői túlzás), hanem hideg zuhany alá állítva a kezembe adta a jövőmet. Ráeszméltem, hogy én ezzel akarok foglalkozni, ezzel fogok foglalkozni! Olyan könyvek megszületésében szeretnék részt venni, amelyek kiváltanak valamit az emberből. Bizonyos érzelmeket, amelyekre akkor, abban az időszakban szükségünk van. Minden könyv okkal kerül a kezünkbe, legyen az egy könnyed limonádé, vagy egy véres krimi. Ha holnap leszakad az ég, én akkor is irodalmi szerkesztő leszek. És hát az is lettem.

Így utólag visszagondolva, logikus döntés volt, hiszen valamikor a Mackótestvér időszakban hatalmas Pindúr pandúrok fan voltam, és hiányoltam a témáról egy könyvet (tök jó lett volna lapozgatni). Így hát befészkeltem magam a családi gép elé, és a 2002-es Word csodával írtam és szerkesztettem (akkor még nem tudtam, hogy a kettőt együtt NEM lehet csinálni) egy Pindúr pandúrok remekművet. Erős gyermeki önbizalmam arra ösztönzött, hogy küldjem el egy nyomdának: itthon felkutattam az összes fénymásolópapírt, és a családi nyomtató segítségével, kézzel foghatóvá vált az én könyvem. „Hú, ez majd bestseller lesz” – mondtam vagányan. (Nem lett.)

Szóval végzősként ennek megfelelően választottam egyetemet, és ezzel egy időben elkezdtem hangot adni az álmomnak. Alapvetően négy és fél csoportra tudnám osztani a kapott reakciókat:

1.: – Magadnál vagy? Éhezni akarsz?

1,5.: Az előbbi, csak nincs töke kimondani (ellenben az arca a képembe üvölti), így nem érdemli meg, hogy egy egész csoportnak tekintsem.

2.: – De aranyos! Azért vállalsz még mellé valami nyolc órás adminisztratív melót is, ugye?

3.: – Ez de menő! Akkor egész nap egy pucc irodában fogsz olvasni a drága kiskosztümödben?

4.: – Majd kiadom nálad a könyvem. *Ha-ha-ha.* (Annyira vesz engem komolyan, mint saját magát.)

Ajjaj

Nem kevés makacsság és elszántság kell ahhoz, hogy huszonévesen a láthatatlan köpenyedben keresztül sétálj a szürkeség és keserűség által beszippantott, álmokat nem ismerő energiavámpírokon. Egy olyan világban, ahol arra buzdítanak, hogy bármi lehetsz, ha keményen megdolgozol érte, de amint megtennéd az első lépést, nevetve visszahúznak. „Menj biztosra, válassz egy multit!” Kicsit unalmas, de legalább stabil, mint a forint. Végül is, ez is egy érv. Csak egy olyan oldal mellett szóló érv, amiből köszönöm, nem kérek. Én nem egy modernül felszerelt, minimalista épület ezerhatszáz-nyolcvankettedik alkalmazottja tervezek lenni, hanem a kis csapatom könyvkupacának a tetejéről szeretnék majd tiarával a fejemen lenézni.

Vigyázz, jövök!

Az egyetemi éveim alatt jó pár újságíró, szerkesztő, satöbbi járt nálunk, és volt egy dolog, amit kivétel nélkül mindegyikük kiemelt: ha be akarsz futni, le kell térdelned (= ingyen kell dolgoznod). Nagy mellénnyel ráztam a fejem, hogy no way, majd Reni megmutatja… Hiszen miért is kéne nekem ingyen dolgoznom? Ki az a marha, aki önként és dalolva behódol? Nem értettem, naiv voltam, na.

Vannak bizonyos szakmák, ahová vagy csak közeli ismerős által tudsz bekerülni, vagy úgy, hogy felveszed a nagylányos bugyidat és te magad rúgod be az ajtót. (Nem, a Profession nem lesz megoldás.) Nekem ez utóbbit dobta a gép, és bedumáltam magam az egyik legcsodálatosabb kiadóhoz. Nekik új gyakornokuk lett, nekem pedig egy picivel pozitívabb életszemléletem. Azonban ez sem volt egy biztos pozíció: bizonyítanom kellett. Semmit nem fognak a segged alá tolni. Ugyan kapsz egy lehetőséget, de rajtad múlik, hogyan használod fel. Ha te akarod, ők is akarni fogják. Ha te leszarod, észre se veszed, de már más fog a helyeden ülni. Az emberek haladni szeretnének, és bár le fognak lassítani, hogy felugorj a vonatra, de bármikor készek kidobni a felesleges súlyt. (Ahogy ma már azt én is megteszem.)

Bármibe is kezdesz, az eleje mindig piszok melós. Én is túlestem az unalmas adatrögzítéseken, a webshop feltöltéseken, toborzásokon. Ne érts félre, nem sír a szám, de valóban nem ezek voltak a karrierem legkiemelkedőbb pillanatai. Aztán szép lassan (igazából egész gyorsan), gyümölcsözni kezdett a munkám és a belém vetett bizalom.

Vicces, mennyit változik az ember gondolkodása pár hét, hónap alatt. Hangoztathatod, hogy mennyire nem vagy pénzorientált, mégis általában arra az állásra bólintasz rá, ami többet ígér (jogosan). És mi van akkor, ha semmit nem kínál? (Mint ahogy a budapesti gyakornoki állások 90%-a.) Nem mindegy, hogy egy olyan helyen töltesz el napi x órát ingyen, amivel soha a büdös életben nem akarsz foglalkozni, vagy egy olyan helyen kamatoztatod az egyetemen elsajátított tudásodat, ami nagyon is fekszik neked. Abban a pillanatban, hogy elmerülsz a szakma rejtelmeiben, mindent százwattos vigyorral fogsz elvégezni. Persze, jól esne, ha kapnál is érte pénzt, de ahogy bővül a tudásod, úgy nő az önmagadba vetett bizalmad: egyszer leszel olyan piszok jó, hogy vagyonokat keress a szaktudásoddal és a tapasztalatoddal. Tudom, ezt nem mindenki érti meg és/vagy fogadja el, így egyet kérnék tőletek: ne nehezítsétek meg a dolgunkat a rosszindulatú „Minek pocsékolod erre az idődet?” kérdésekkel. 

Aki hülye…

Ahogy egyre inkább belelátsz a könyves szakmába, valami nagyon furcsa dolog történik: rájössz, hogy itt valóban akkora a káosz, mint azt manapság egyre divatosabb lett hangoztatni. Az egy dolog, hogy az olvasók fejében napról napra osztódnak a kérdőjelek a hazai kortárs írókról, a könyvkiadókról, a backstage-ben történő „finomságokról”. Ami azonban még sokkolóbb, hogy vágni lehet a hazai szerzők tájékozatlanságát. Nincsenek tisztában a szerzői jogokkal, a kiadó keresés menetével, nem tudják, hogyan védessék le a kéziratukat, milyen munkafolyamatok vannak, és még sorolhatnám. Egy részem nem tudja hibáztatni őket, hiszen egy gyerek se tudja használni a villát, amíg meg nem mutatod neki. A másik részem azonban mégsem tud együtt érezni velük, hiszen nem egy kiadó tanítja a villa megfelelő használatát. Csak hát „te jobban tudod”. És mit csinál ilyen esetben egy irányításmániás fiatal? Megpróbálja megváltoztatni az emberek hozzáállását.  

Félre ne érts, nem arról van szó, hogy rezidensként szívműtétet akarnék végezni. De látom, hogy itt k*rva nagy gáz van. Míg te azt nézed, hogy miért tömi egy kislány almás pitével a fejét egy MEKEKE gyűlésen (hiszen iskolában lenne a helye), addig én belül fogom a fejem. Így, az edukációt támogatva elkezdtem írni. Nekem is van még mit tanulnom, de hidd el, neked is. Tíz éve vagy a szakmában? Semmit nem jelent. Az internet úszik a mocsokban, és mágnesként tapadnak az emberekhez a fals információk. Az üvölt, akinek nem kéne, a szakértelmet pedig senki sem hallgatja meg. Nem a tudásnak szenteljük a figyelmünket, mert akkor alázatosan be kéne fognunk a szánkat két percre, hogy a saját hangunkon kívül másét is meghalljuk.

Keveset kérj, többet fogsz kapni

Elég vakon csöppentem bele a könyves szakmába. Egy dolgot tudtam, szerkesztőként szeretnék dolgozni, a többi Kinder meglepetés volt. Azonban, ha van mögötted egy támogató csapat, akik segítenek megtalálni a hangod, sokkal többet fogsz kapni, mint azt valaha remélted volna. Megismered a rejtett képességeidet, rájössz, hogy bizonyos dolgokban kifejezetten profi vagy. Bár a gimnáziumban és az egyetemen utáltad a csapatmunkát (mert mindent te csináltál), de itt egész jó móka, hiszen tényleg segítitek egymást. Rávilágítanak arra, hogy már egyéb területekhez is értesz annyira, hogy nyugodtan megkérd az árát. Nem könnyű egy olyan csapatot találni, akikkel nem csak az értékrendetek egyezik, hanem egymást támogatva próbáltok egy közös célt elérni.

Nem én vagyok az egyetlen, aki mindent most és azonnal akar. És itt nem az anyagiakra, vagy a beosztásra gondolok, hanem a szaktudásra. Mint a legtöbb hivatásnál, itt is idő kell ahhoz, hogy rád ragadjanak az információk, elsajátítsd a megszerzett tudást, te mégis csendben, ám cseppet sem nőiesen toporzékolsz, hogy erről sem tudsz „semmit”. (A semmi ebben a kontextusban szintén költői túlzás.) Persze ott vannak a „van időd”, „hova sietsz?”, „légy türelmes” és egyéb közhelyek, amelyek egyáltalán nem oltják egy maximalista frusztráltságát, így én azt mondom: nyugodj le és igyál egy kávét!

A cikk korábban már megjelent itt

További cikkek: