„Én azok közé tartozom, akik üdvözlik a védettségi igazolványt”

Sokat töprengtem, hogy vajon egy országnak milyen fotó lehetne a személyi igazolványán. Valamennyire én is benne lehetnék, valamennyire nem. Valamennyire az ellenzék, valamennyire a kormánypárt, valamennyire a vállalkozók, valamennyire a közszférában dolgozók. Egészen biztos, hogy az ország igazolványképe egy mozaik lenne az önarcképeinkből.  Most úgy látom, hogy a szokásosnál is megosztottabb a társadalom, hála a védettségi igazolvány kérdésének is. Ebben a javíthatatlan ellentétben foglalok állást én is az egyik szekértáborba csatlakozva: én azok közé tartozok, akik üdvözlik a védettségi igazolványt.

Üdvözöljük a védettségi igazolvány világában!

Úgy néz ki a helyzet, hogy a védettségi igazolvány növelni fogja az oltottak mozgáskörét. Vannak, akik ezzel egyetértenek, vannak, akik az emberi jogaikhoz, mint egyfajta svájci bicskához nyúlnak. Én azok közé tartozom, akik üdvözlik a védettségi igazolványt. Talán lesz az olvasók között olyan, aki egyetértően bólint és gondolatban koccint velem, és lesznek olyanok, akik a korsót pálcával együtt törik el a fejemen – vagy felette.

Emberi jogok

Az emberi jogokkal kezdem, mert igyekszem megérteni a másik oldalt is. Ha a társadalmunk kettévált, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy nem kezdjük el a másik oldalon lévőket szitoklándzsákkal dobálni.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata csupán egy nyilatkozat. Nem rendelkezik jogi kötőerővel, ahogy az Európa Tanács ajánlása sem. Ellentétben az Emberi Jogok Európai Egyezményével, amit 1950-ben fogadtak el Rómában.

A legutolsó általam említett egyezmény szolgáltatja az alapját az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatának. Ha fellapozzuk, és megállapodunk a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyvnél, majd a második cikk negyedik pontját vesszük alapul, kijelenthetjük: a mozgáshoz való jogot „bizonyos, meghatározott körzetekben alá lehet vetni olyan, a törvény által elrendelt korlátozásoknak is, melyeket egy demokratikus társadalomban a köz érdekei igazolnak.”

Diszkrimináció?

Elrugaszkodva a jog rideg valóságától, foglalkozzunk kicsit a diszkrimináció jelenségével. Ha nincs előtte pozitív jelző, akkor hátrányos megkülönböztetés, amiígy határozható meg: olyan negatív megkülönböztetés, ami az egyén olyan jellemzőin alapul, amiről nem tehet, és vagy megléte nem érinti a társadalmat sem közvetetten, sem közvetlen. Jelen esetben dönthetünk, hogy élünk-e az oltás lehetőségével, vagy a fizetős antitest vizsgálatnak vetjük alá magunkat.

Alámerülve a még-még objektív szemléletmódból, a szubjektivitásba egy személyes szálat vezetek be. Én is regisztráltam az oltásra, meg is kaptam az orosz vakcinát, ami most duplán érdekes, hála annak, hogy az uniós oltási igazolványba még nem vennék fel az orosz és kínai vakcinákat. Az azokkal oltott személyek csak akkor utazhatnának be egy másik tagállamba, ha annak ez nincs ellenére. Ez, mint várható, ha nem fog elmozdulni az elfogadás irányába, kettős ellentétet fog eredményezni országon belül és nemzetközileg is.

Ha jóslatokba akarnék bocsátkozni, hamarosan engedélyezni fogja az EU, mivel ha nem tenné, a diszkrimináció vádja érhetné. Itt felszaladhat a szemöldök, elvégre eddig arról tartottam litániát, hogy az oltott és oltatlan közötti megkülönböztetés nem diszkrimináció. Az említett esetben oltott és oltott között szintén a szabad mozgás lenne korlátozva, azzal a kitétellel, hogy a célországra bízná – ez egy plusz lépcsőfok lenne a létrás bürokráciában, ami véleményem szerint sehova sem mozdítja elő a járvány elleni védekezést. Az oltott–oltatlan közötti különbségtétellel ellentétben, ami a járvány mihamarabbi megakadályozását hivatott szolgálni. Ebben a kérdésben ne azokat gyűlöljük, akik egyetértenek ezzel, ne is azokat, akik ezt kitalálták, hanem a helyzetet, amiben erre kényszerültünk.

Terasznyitás

A terasznyitással kapcsolatban legalább akkora viták alakultak ki a közösségi médiában, mint a védettségi igazolványnál. Megértem az embereket, azonban kérem őket, hogy a fegyelmezetlenséggel ne fosszák meg se mást, de főleg magukat ne a régi életük kis darabkájától. Ezzel pedig nem azt mondom, hogy ne menjen senki sehova, hanem körültekintést szorgalmazok: ha látjuk, hogy már nincs szék, tömeg van, ne kockáztassuk a saját vagy az oltatlan családtagjaink egészségét, sem az egészségügy stabilitását. Egy borotvaélen kell most átmennünk, ami zavaró, vág, azonban ha leesünk – drámaian fogalmazva –, elesünk.

Záró gondolatok

A cikk végén mindenkinek kitartást kívánok, és tudom, hogy nehéz. Emberi kapcsolatok, álmok, célok, lehetőségek és minőségi idők majdani órái váltak örökké porrá, amiket soha nem kapunk vissza. Igen, nekem is, ebben a sorrendben. Nekem is hiányoznak a közös baráti programok, nevetések és emlékek felelevenítése.

Annak érdekében, hogy ezeket visszakapjuk, a legtöbb, amit tehetünk, ha nem hagyjuk, hogy a legrosszabbat hozza ki belőlünk ez az időszak; és a legártalmasabb, amit csak megengedhetünk magunknak az az, ha kétségbeesünk.

Ne tegyük, nem éri meg még jobban piszkálni az országunk igazolványképét.

Elrontaná az összképünket.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: