,,Én belehaltam helyetted is a szakításba”

Talán vallomás. Talán elszámolás. Talán lezárás. Mindegy mi ez, de az biztos, hogy vannak dolgok, amiket nem tudtam elmondani neked. Lehet, hogy a hely vagy az idő nem volt alkalmas, de az is előfordulhat, hogy már elfáradtunk ettől az egésztől addigra, mire értelmesen tudtunk volna róla beszélni. Megbeszélni sosem, de róla azért lehetett vagy inkább kellett volna. Mert maradt tüske. Benned is, bennem is. Hogy kiben mennyire jogosan és mennyi, az teljesen más kérdés. Ez is egy azok közül, amikre nem adtunk választ. És már túl vagyunk azon a ponton, ahol biztosan állíthatom, hogy nem is fogunk.

Amikor találkoztunk, az egy új időszámítás kezdete volt nekem. Elkezdtem élni az önálló életemet és te voltál az első ember, aki komolyan belecsöppent. És amilyen gyorsan jöttél, olyan hamar mentél is. Persze hibáztam már az elején. Kirángattalak egy párkapcsolatból és nem adtam neked időt feldolgozni sem azt, amit magad mögött hagytál, sem azt, ami várt ránk. De ennek egyetlen oka volt: elképzelhetetlenül szerelmes voltam. Soha semmit nem éreztem, ami csak akár hasonlítana rá. És igen, elvesztettem a fejem. Nem tudtam józanul végig gondolni a dolgokat, bár ilyenről még tapasztalatom sem volt. De nem akarok végig menni a kapcsolatunkon. Nem akarom lépésről lépésre elemezni. Csak arról beszélni, amit bennem hagytál.

A történtekről még annyit, hogy amikor elmondtad, hogy vége, az volt életemben az első olyan pont, amikor fogalmam sem volt, hogyan fogom elviselni a fájdalmat. De valahogy kibírtam. Egészen egy hónapig, amikor megláttalak az expasiddal. Akkor dőlt össze minden. Amit hittem, hogy mennyire sokat jelentett ez köztünk, mennyire különleges volt mindez, valójában semmit sem ért. Te továbbléptél. Ennyi volt. De semmi baj. Én helyetted is belehaltam a szakításba. Az én kálváriám itt kezdődött.

Pontosan emlékszem, hogy abban az időben ittam először stresszoldásként, mikor minden este kétségek között rettegtem, vajon tényleg elhagyod-e értem a pasid, tényleg beteljesülhet ez a szerelem? Ezután a lezárás után azonban szánt szándékkal álltam így a piáláshoz. Felejteni minden áron. Ne legyen fájdalom. Húszévesen napi szinten ittam azért, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, ahogyan benne hagytál az életemben. Teljesen szétcsúszott a lelki világom, a tanulmányaim, az egészségem, mindenem. Sodródtam és kerestem a lehetőséget arra, hogy ne kelljen végig gondolnom hol vagyok és merre tartok. És erre jött még több ital, még több buli, még több zaj, amikor nem kell magamra figyelnem.

De ez nem az ital és az önsajnálat története. Ez annak a sztorija, hogy miképpen tűnik a semmibe egy olyan érzés, amiről azt hittem, hogy örökké tart majd. Hogyan lesz az idillből pillanatok alatt visszafordíthatatlan veszteség. Azt hiszem, ez az a pont, amit évekig nem tudtam feldolgozni. Nem tudtam megérteni. Ha Te is azt mondtad, hogy ez valami teljesen más, mint minden eddigi érzésed, akkor miért lett így vége? Miért lett vége? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek nem hagytak hónapokig, talán évekig nyugodni.

És szépen lassan, ahogy telt az idő és már messzebbről láttam rá a történtekre, egyszer csak rádöbbentem. Te nem is éreztél így! Lehet, hogy azt hitted, de nem! Nem lehet, mert ha így lett volna, ugyanúgy szenvedtél volna, mint én. Életem legboldogabb időszaka egyetlen nagy hazugság volt. Félre ne értsd, nem hibáztatlak. Nem támadlak. Ezeken túl vagyok, most már csak tisztán látom. Tévút voltam. Soha nem kellettem igazán. Vagyis azért, aki vagyok, nem. Az újdonság, a más kellett neked. Nem én.

Ez a disszonancia volt a legnehezebben felfogható. A szakadék aközött, ami valójában történt, ahogy te éreztél és ahogy én. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ennyi. Hogy az én világom romokban és már talán sosem leszek teljes, te pedig elengedted és mész tovább, pontosabban vissza a volt pasidhoz. Egyszerre két irányba szakadtam. Egyrészt a már említett harmónia pillanatok alatt felbomlott, másrészt eldobtad a személyemet is. Elbuktam társként, emberként, de legfőképp férfiként. Úgy éreztem, hogy a hódítástól én vagyok az alfa, aki megszerzi a legdögösebb nőt, erre kiderül, hogy ja, hát közel sem. Mert nem voltam erre elég jó. Nem voltam elég maszkulin és erős. Olyan szinten tört össze a magamról alkotott kép, hogy hónapokig azt sem tudtam, hogy ki vagyok.

Egy több éves eltévelyedés, mikor csak bolyongtam az életben, mert nem tudtam már mi igaz és mi nem. Hogy miképpen állhatna vissza a világ rendje. Hogyan szerezhetem vissza az őszinte nyitottságot és életszeretetet. Na, ezt hagytad bennem. Ez volt a kettőnk öröksége. Most talpon vagyok és erősebb, mint valaha. Erre nem lettem volna képes egyedül. Két pszichológus, rengeteg támogatás a család és a barátok részéről, valamint egy tényleg biztonságos és erős párkapcsolat. Ez volt a gyógyszer. Ezeket az éveket meg? A fene vigye! Maradt elég és semmilyen más módon nem tehettem volna szert ezekre a tapasztalatokra, felismerésekre, belátásokra. Elmondhatatlanul sokat tanultam magamról a fájdalom és az önpusztítás közben. A végén pedig ezerszer erősebben jöttem ki. Úgyhogy, tényleg, köszönök mindent.

További cikkek: