Én és a tükör – Feljegyzések egy falászavaros naplójából I.

Ez az írás egy hosszabb poszt-maraton keretében született, ahol első körben magam részére, felismerés céljából írom le a gondolataimat. Nem feltétlenül megyek át rajtuk, amikor ez a poszt közzé lesz téve, a saját „írásterápiám” részét képezik ezek a gondolatok. Nem vagyok sem pszichológus, sem dietetikus, vagy hasonló, a poszt a saját történetemet, gondolataimat, történéseimet jegyzi le a túlevéses zavarral kapcsolatban.

Fura kapcsolatom van a tükrökkel. Egyrészt, van bennük valami horrorisztikus, ami miatt nem szeretem, ha éjjel az ágyamból rájuk látok; másrészt egy fontos hely lenne, ahol ténylegesen szembesülhetnék magammal. Ha a tükörbe nézek, nem látom magamat. Látok valakit, de nem feltétlenül a tényleges valójában. Várj, elmagyarázom.

Sosem voltam az a kövér kislány. 12-13 éves koromban kezdtem hízni. Aztán a húszas éveim elején volt 2 sikeres fogyásom és én agyilag ott maradtam. Ha belenézek a tükörbe, akkor a sok-sok kilóval (40) ezelőtti önmagamat látom. Egy anorexiás hájasnak látja magát, még akkor is, amikor már minden csontja kidudorodik. Méregeti magát mindenhol és eltorzultan látja önmagát. Ő inkább akkor nem eszik, és egyre kevesebb ételt vesz magához, míg egy bulimiás inkább mindent kihány, miután telezabálta magát. Fizikai fájdalmuk van a látványtól.

Gondolhatnád azt, hogy ez akkor végül is jobb, hiszen ilyen dolgokat nem csinálok legalább. Tény, sosem hánytattam magam, folyamodtam hashajtóhoz, vagy bármi máshoz, amivel kiürítettem volna a kaját magamból. Ugyanakkor az elmémben nem látom úgy magam, mint amilyen vagyok.

A fejemben még ugyanaz a fitt csaj vagyok – aki most már látom, hogy nem volt kövér, nem lógott ki a sorból, nem gurult, nem volt disznó vagy dagadék –, sőt, ugyanazt a fizikai erőt érzem magamban, mert emlékszem arra az energikusságra, dinamikára, ami akkor rám és az életemre volt jellemző. Ha elmegyek egy kemény edzésre, akkor ugyanezt gondolom először – aztán rájövök, hogy most fizikai határaim vannak.

A tükörben mégsem látom.

A tükörben már semmit nem látok.

Nincsenek tükrök. Az elmúlt években valahogy eltűnt minden tükör, vagy csak futtában haladtam el előttük. Ha meg is álltam, akkor pózba vágtam magam, kitekeredve rejtettem el az újabb zsírpárnákat, és boldogan konstatáltam, hogy még mindig jócsaj vagyok. És ezt azóta is tartom – jobb napokon.

És nem, ez nem jó.

Az nagyon jó, ha elfogadod magad és megbékélsz azzal, ahogy kinézel, hiszen enélkül nem lehet változást elindítani. De azt már nem tudom és nem is akarom elfogadni, hogy ezzel gyorsabban vágom a centiket a halálhoz vezető úton. Szívbetegségek, cukorbetegség, ízületi gondok? Mindig csak mással van, ugye? Az a vészcsengő még nem szólalt meg, de tényleg meg akarom várni? Amíg valami egészséget veszélyeztető dolgot hallok az orvosoktól? Bevallom, volt olyan, amikor örültem volna egy ilyen betegségnek, hátha fejbe basz. És igen, tudom, nem normális.

A tükör azóta visszakerült az életembe.

Amíg nem volt, addig fel se tűnt, hogy sokszor nem is látom magamat. Talán pont ezért is élt a fejemben egy vékonyabb én, hiszen a jelenlegit nagyon ritkán láttam. Ma pedig újra bemutatkoztam magamnak. Mindig is irigyeltem azokat, akik nagy energiával vetették bele magukat egy-egy személyiségfejlesztő technikába, majd a tükör elé álltak és dumáltak. Megdicsérték magukat, mosolyogtak magukra, biztatták magukat, hogy milyen jók. Inkább bohócoknak és hülyéknek mondtam volna őket – noha ezek a technikák ilyennek is tűnnek kívülről, valami van bennük, ha ennyi guru reklámozza őket.

A lényeg viszont, hogy ma tükör elé álltam.

Cikinek éreztem, mintha lenne egy 200 fős közönség, pedig nem. Bármikor csinálhattam volna ilyet. Levetkőztem és megnéztem magam. Mindazt a 6 évet, amit elfelejtettem végignézni. Minden zsírpárnát, még az újakat is. A striákat, a megereszkedett hasamat, a hatalmas combjaimat, amikkel szimplán nem voltam tisztában, hiszen nem láttam magam a tükörben.

Őszintén: ki vagyok?

Ki ez a hatalmas, kövér csaj?

És hogy hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok?

Miért nem edzett, miért nem rakott olyan kaját a szájába, ami nem mászott végül a seggére?

Nem volt tükör előtte? Nem.

Ha valami upbeat motiváló zenét aláraknánk a jelenetnek, akkor filmben is szerepelhetnék. Változni akarok – mondtam a tükörnek, vagyis magamnak. És lenyomtam ugyanazt a dumát, amit mindenkinek tolnék, ha megkérdezné, hogy anno hogyan is fogytam le. Mert másoknak könnyebb belelátni a problémáiba, ugye? És kívülről könnyebb segíteni, hát akkor hajrá.

Elmorzsoltam néhány könnycseppet. Nehéz szembenézni magaddal, főleg ennyi idő után. Felesleges hátranézni, az a néhány év eltelt, és mindhiába ostoroznád magad, most már mindegy.

Már csak előre lehet nézni és tenni ma valamit, hogy holnap könnyebb legyen.

Ez a bejegyzés korábban megjelent a nataliakubasi.blogspot.com-on.

További cikkek: