A gyermekem szemében majd felnőtt leszek, de a sajátomban fogok-e valaha annak tűnni?

Állok a tükör előtt. Szőke hullámos haj, zöldesbarna szemeim alatti karikáimon korrektor. Ajkamon vörös rúzs, testem tele szeplőkkel, lábamon itt-ott kisebb visszerek, narancsbőr. Fiatal felnőtt nő. Na-na, álljunk meg egy szóra.

Mióta titulálom magam felnőttnek, vagy egyáltalán nőnek? Amióta először megjött? Amikor tizennyolc évesen személyit cseréltem? Amikor megkaptam a jogosítványt? Amikor először aludt nálam a barátom? Amikor tizenkilenc évesen, fél évig egyedül laktam itthon? Az első számla fizetésekor? Egyetemen? Nem emlékszem.

Kissé riadtan nézek vissza magamra a tükörből: én még mindig nem vagyok felnőtt. Kicsiként azt hittem, egyszer lefekszem gyermekként, aztán jön a felnőttkor, nyakon csap, és attól a naptól kezdve majd jól felnövök. De gyermek voltam még, amikor az okmányirodában ültem a széken, és elkészült a fénykép az új személyimhez.

Nem éreztem magam kicsit sem felnőttnek, amikor legálisan vehettem meg az első sörömet. Akkor sem, amikor először ültem be az autó kormánya mögé. Akkor éreztem, hogy ideje felnőttként viselkedni, amikor egyedül ültem le az asztalhoz ebédelni, és utána egy tányért mosogattam el. De azt hiszem, akkor sem sikerült teljesen.

Amikor kifizettem az első villanyszámlát, nem éreztem, hogy na most, na most aztán igazán, de nagyon felnőtt lennék. Egyetemre nyilván úgy mentem, hogy ott majd a saját magam ura leszek, de végül minden apró-cseprő dologgal édesanyámat zaklattam, az ő véleménye nélkül nem vágtam bele semmibe. Felnőtt viselkedés ez? Kétlem. Olyan gyakran jöttem haza, hogy mosnom sem kellett ott magamra. Főznöm meg annyit sem.

Nem voltam felnőtt akkor sem, amikor először dolgozni kezdtem a tanulmányaim mellett, hiszen a pénzből inkább vettem magamnak üdítőt, mintsem hogy lakbért fizettem volna. Gyermek voltam akkor is, amikor a ballagó kalapon a madzagot jobbról balra tettem. Akkor meg még inkább, amikor rosszul osztottam be az időmet a szakdolgozat megírására.

Nem éreztem magam másként akkor sem, amikor Kolozsvárról hazaköltöztem: itthon ugyanaz a rózsaszín szoba várt, ahonnan elmentem. Ugyanazok a plüssmackók köszöntöttek, ugyanaz az ágy, a polcokon ugyanazok a mesekönyvek. A ruhatáram változott, egyre kényelmesebb lett. Több sminkkel jöttem haza – talán több tudással, tapasztalattal is. De ugyanúgy szüleim kicsi leánykája vagyok, mint azelőtt.

Talán egyszer hittem azt magamról naivan, hogy fiatal felnőtt vagyok. Akkor, amikor egyedül szálltam repülőre. Nekem nagyjából tizenhat különböző fóbiám van – abból az egyik a repülőút -, így azt hittem, ha bátran végigcsinálom, akkor végre elmondhatom magamról: na, most felnőttként viselkedtem. A büszkeségem addig tartott, amíg becsatoltam magam a székbe, ahol aztán elöntöttek a könnyek és az „anyuka ments meg” gondolatok.

De egyáltalán hogyan viselkedik egy felnőtt? Azt mondják, felelősségtudatos és összeszedett, látja és érti a világ dolgait, dolgozik, beosztja az idejét és a pénzét. Én ismerek olyan gyermeket, aki habár még nem hagyhatja el egyedül az országhatárt, olyan felelősségtudattal rendelkezik, amilyennel én soha nem fogok. És ismerek olyan felnőttet is, aki sem idejét, sem pénzét nem tudja beosztani, magasról tesz a világ dolgaira – a sajátjára és a gyerekeiére is.

„Amíg élnek a szüleid, addig gyermek vagy” – mondják gyakran. Nyilván, valakinek a gyermeke. De mi van azokkal, akiknek okosabbnak kell lenniük a züllött, alkohol- vagy drogfüggő szüleiknél? Vagy akik árván nőnek fel? Ők talán arra születnek, hogy felnőttek legyenek.

Én most éppen dolgozom, pénzt keresek és a saját időmet osztom be. Reggel, ha nem akarok, nem kelek fel. Hordok magammal határidőnaplót mindig, mert nemcsak az arcomon és a külsőmön, de a memóriámon is látszik már az idő. De – kicsit félve – úgy érzem, most is gyermek vagyok.

Ha majd gyermekem lesz, az ő szemében talán felnőtt leszek, de a sajátomban fogok-e valaha annak tűnni?

További cikkek: