„Én nem raknám ki azt a képet” – Véleményem a véleménynyilvánításról

Veled is előfordult már, hogy kéretlen „véleményt”, „kritikát”, „mellékzöngét”, „megjegyzést”, „MONDATOT” kaptál? Volt olyan, hogy nem értettél egyet beszélgetőpartnered feldúlt reakciójával? Vagy csak támadó hangvételén és megjegyzésén megrökönyödtél, mert ítéletet és bírálatot hordozott magában? Nem, ez nem egy túlérzékeny, hisztérikus írás lesz, hanem az általam helyesnek és elfogadhatónak deklarált vélemény kifejtés és építő kritika miben valósága, kommunikációs formában való napvilágot látása: véleményem a véleménynyilvánításról.

„Én nem raknám ki azt a képet”

Visszaugrok a cikkemet ihlető tételmondathoz, amely reakció, annak elhangzott formájában teljesen felzaklatott. Történt ugyanis, hogy a nyaralásunkat követően családi élménybeszámolót tartottunk, amikor egy, a tengerparton készült fürdőruhás képemet megmutatva megosztottam egy gondolatot, hogy ezt a fotót lehet kiteszem nyilvánosság előtt. A fotó egész alakos, oldalról vagyok lefotózva egyberészes fürdőruhában. Nem pózolok, nincs benne magamutogatás, exhibicionizmus, beach bodyra való törekvés vagy kompenzáció, hanem a pillanat megörökítése természetes, mosolygó, hálával teli valóságomban.

Egy szerettem ekkor jegyezte meg a bekezdésünk címsorában olvasható, ítélettel és bírálattal bíró kéretlen véleményét. Ekkor azt reagáltam, némiképp visszatámadva: oké, de majd ha érdekel a véleményed, akkor meg fogom kérdezni, itt azonban nem erről van szó. 

Az eset után ezt reagálnám:

– Miért gondolod, hogy szégyellenem kéne saját magam és a testem?

Tisztában vagyok magammal és bárki megmondja a fotóról, hogy semmi szégyenletes vagy közönségesnek minősíthető nincs általa kommunikálva. Sértődöttségében, egy újbóli megbeszélés alkalmával, kissé sem elengedve az esetet, még hozzá tette: de hát volt ott jobb kép is. Mosolyogtam és csak annyit mondtam, hogy rendben.

A véleményem

Vannak olyan területek, amelyekről azt gondolom, hogy egy bizonyos kor, érettség után szuverénan képesek vagyunk felelősséget vállalni és döntést hozni. A közösségi média pontosan ilyen. Gyerekként ilyen téren is, túlzottan függtem a cikkben forgó személytől és minden bejegyzésemhez az ő véleményét és engedélyét kértem. Azonban 23 évesen nincs szükségem jóváhagyásra és teljes mértékben felelősséget tudok vállalni a digitális lábnyomom iránt.

Egy gondolat sokféleképpen keretezhető. Lehet, hogy mondatnak szánjuk, de egy kritikusabb szemüveggel vizsgálódó személy, aki ebben a szituációban én vagyok, más árnyalatot társít hozzá a szavakból álló mondat, hangsúlyok és a fő üzenet esszenciájából. Így egy kéretlen véleményen, amely ráadásul leminősít, teljes mértékben megbotránkozok és választ várok a bennem felmerülő: miért? – kérdésre. Ha szükség van egy másik személy meglátására, az kiderül a kontextusból vagy egy konkrét kérdésből: te erről mit gondolsz? Mi a véleményed? Azonban, amíg ez nincs kommunikálva, mindaddig kéretlennek minősül, amellyel könnyen ellenreakciót válthatunk ki a másikból. És nem ez a cél, nem javaslom.

Egy másik műfaj a kritika megfogalmazása. Kritikát is tudunk jól és rosszul megfogalmazni. Ha kritikát alkotunk, igyekezzünk azt építően tenni. Azaz, legtisztább jószándékunkkal soroljunk fel érveket a fejlődés zálogán és kritikánkkal ne degradáljunk a levegőbe, megalapozatlanul. Támaszuk alá meggyőződésünket és segítsük vele a másikat, különben a kritika tézise szintén nem ér célba.

Érezzük a határt, hogy egy adott ember kontextusában meddig mehetünk el a véleménynyilvánításban. Az sem jó, ha a saját tanácsodat szándékodban áll ráerőltetni a másikra. Vannak életterek, amelyben csakis az egyén hozhat döntést, annak minden ráhatása nélkül. – De hát Te azt mondtad, hogy…! De a végső döntés kinek a felelőssége? Azé, aki tanácsolta, vagy aki végre hajtja? Na ugye…

A másik, amit megtanultam, hogy a baráttól érkező tanács vagy vélemény sosem objektív. Mindig szubjektív tapasztalásainkból igyekezzük segíteni a másikat, azonban szintén vannak olyan területek, amelyben nem tesszük jól, ha megosztjuk a gondolatunkat. Megéltük valahogy, de teljesen más az, amit a rászoruló barátod megél a szituáció másik komponensével. Más a tapasztalatkészlet, a családi minta, így nem tud objektívvé válni.

Mérd fel a szituációt és, hogy mire van szüksége beszélgető partnerednek és jószándékkal, a legnagyobb odafordulással add neki, amire szüksége van. Kérdezd meg tőle: mire van szükséged, hogyan tudok most segíteni Neked a legtöbbet? Így a legtisztább.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: