Énekes vagy óvóbácsi? – Interjú Hajdu Erikkel, a Chain Bridge Pop frontemberével

Nem is tudom, mikor döntöttem el végleg, hogy mindenáron interjút kell készítenem Hajdu Erikkel. Talán akkor, amikor az Ábránd című dalban elhangzó „ma éjjel senki sincs egyedül” sort hallgatva azonnal borsódzni kezdett a hátam. Vagy talán akkor, amikor kiderült számomra, hogy a zenélés mellett teljes állásban óvodapedagógusként is dolgozik. Esetleg akkor, amikor megtudtam, hogy még csak 27 éves, de a zenekarával már most a Bagossy Brothers Company oldalán turnézik.

Azt hiszem, valójában pályafutása a maga kerek egészében motivált arra, hogy mikrofonvégre kapjam. Örömmel fogadta el a felkérésemet, és egy csésze tea mellett mindent elmesélt nekem, amit a karrierútjáról említésre érdemesnek gondolt. Hátrányos helyzetről, kitartásról, sikerről, zenéről, ovisokról és a kapunyitási pánikról egyaránt szó esett. Következzék most egy igazán sokszínű, végtelenül szerény és szívmelengetően kedves interjú a Chain Bridge Pop frontemberével, Hajdu Erikkel.

Mikor alakult ki benned a zene iránti szeretet?

A zene iránti szeretetem körülbelül 5 éves koromban alakulhatott ki. A 100 Folk Celsius-tól kezdve a Queen-en keresztül a Kalákáig mindent hallgattam. Anyukámnak volt egy varrókészlete, dobozokból összeraktam magamnak egy saját dobszerkót. Azt hiszem, minden ott kezdődött. 6 évesen már énekelgettem és hegedültem, bár utóbbiért nem rajongtam valami nagyon. Gitározni szerettem volna, de nem volt pénzünk különórákra.

Mikor kezdtél el komolyabban is zenélni? Voltak a zenével nagyra törő céljaid is, vagy csak hobbi szinten, szeretetből játszottál?

Azt hiszem, komolyabban akkor vágtam bele, amikor felszabadult egy hely a Békéscsabai Bartók Béla Zeneiskolában. Álmaim mindig voltak, gyakran kiabáltam a tükör előtt állva hogy „Sziasztok, Sziget Fesztivál!”. Például, amikor hozzánk is bejött az internet – mert hát elég elmaradott környéken éltem – állandóan koncertfelvételeket néztem, melyek nagyon motiválóan hatottak rám. Mindig éreztem, hogy a zene irányába kell mennem, aztán az álmok tudatossá váltak, és elkezdtem küzdeni értük. 14 éves koromban megvettem az első gitáromat is. 8 ezer forintért egy olyan gitárt, ami iszonyatosan rosszul szólt, be se lehetett hangolni, de igazából egy akkordot sem ismertem, úgyhogy nem is zavart. Hallás után hangolgattam valahogy, hogy jól szóljon.

Az első hangszert azt hiszem, bátran nevezhetjük mérföldkőnek az életedben. Milyen más fontos állomásokat említenél még a zenei karrieredből?

Igen, az első hangszer megvétele mindenképpen mérföldkő. Más hatalmas mérföldkövek nem igazán voltak szerintem, minden folyamatosan ment és épült körülöttünk. Csak megvettem a gitárt, és lett, ami lett…

Ne szerénykedj! Azért a zenei pályafutásodból szép számmal említhetők olyan mérföldkövek és állomások, melyekre nagyon is büszke lehetsz. Megjártátok például az X-Faktort is!

Ó igen, voltunk az X-Faktorban is az akkor még gyerekcipőben járó Chain Bridge Poppal, az egy jó kis kaland volt! Nyílt titok, hogy rengeteg negatív kritikát kap a műsor, de nekünk csak pozitív tapasztalataink születtek. Nem tabu, és én is elmondtam már az első adás után, hogy mi csak azért mentünk el a műsorba, mert nem volt pénzünk hirdetni magunkat, az X-Faktor viszont jó reklámot biztosított számunkra.

Aztán 2018 májusában önerőből országos turnéra indultunk. Volt, hogy senki sem volt a koncertünkön, de volt, hogy Zánkán ötezer ember előtt játszhattunk.

Majd novemberben megjelent az első kislemezünk, melyen rajta van a Te meg én című dal is, melyet ma már határon túli rádiókban is hallani, például Ausztriában, Romániában és Szlovákiában. Időközben itthon több dalunkat is játszani kezdte a Petőfi Rádió.

Idén pedig az egyik kedvenc magyar zenekarunk, a Bagossy Brothers Company előzenekaraként turnézunk.

Na, ugye, tudtam én, hogy vannak itt említésre méltó sikerek! Mi a következő kitűzött célotok?

Jön a fesztiválszezon, a nyári koncertkiírások, érkeznek a meghívások, tervezünk új dalokat is, hamarosan szeretnénk Erdélyben is turnézni. Az új albumunkat például jó volna november végén kiadni.

Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ennyi koncert és próba mellett egyébként óvóbácsiként is dolgozol. Miért tanultál pedagógusnak? Hogyhogy nem a zene lett a fő irány?

A klasszikus zenét meguntam, nem akartam ebbe az irányba továbbtanulni. Mindenképpen szerettem volna egy diplomát, és szerettem volna emberekkel foglalkozni. Attól függetlenül, hogy szerettem a zenét, lehetőséget akartam, hogy több lábon élhessek. Nem tabu: elég nehezen nőttem fel, vagy talán fel sem nőttem igazán. Gondoltam, jó móka lesz, ha leül mellém egy gyerek, vagy kettő-három, esetleg egy egész csoport, és közösen elrajzolgatunk, játszunk. Viccet félretéve, volt egy egyéni hivatástudatom. Fontosnak tartottam, hogy valamit továbbadjak az apróbb generációnak. Ez a pálya nekem való, szeretem.

Jól gondolom, hogy örökké nem csinálható a kettő – mármint a zenélés és az óvóbácsiság – párhuzamosan?

Sajnos jól. A zenekarból mindannyian dolgozunk valahol főállásban is, ám sokáig nem megy a kettő együtt, mind azon vagyunk, hogy a zenekar főállássá avanzsálhasson. Egyébként az oviban minden nap megy a zene, csak előkapom a gitáromat, és toljuk. Van, hogy Chain Bridge Pop dalokat játszok, van, hogy gyerekverseket, mondókákat zenésítek meg. Lehet, hogy ez módszertanilag nem megfelelő, de nem érdekel. A zene a legfontosabb dolog a világon. Zenével lehet tanítani. „A legfontosabb dolog a szívverés, az egész az egyenletes lüktetésen alapszik, ha a gyereknek ezt megtanítod, boldog ember lesz.” (Erik Coelho, ez majd írd oda zárójelben, ha lehet!)

Mindenképp! Mit gondolsz, visszasodorhat az élet a későbbiekben az óvodapedagógiához?

Nem hiszem. Ha belemerülök a zenébe, szeretnék mindent köré építeni, de vannak elképzeléseim. Nem fogom eldobni magamtól az óvodásokat, szeretnék  csinálni egy zeneovit, különféle kurzusokkal, első sorban olyan gyerekeknek, akiknek nincsen lehetőségük zenét tanulni, ahogyan annak idején nekem sem volt.

Lapunk sokat foglalkozik a kapunyitási pánikkal, a huszonéveseknek közös betegségével…

Várj, az mit is jelent pontosan? Amikor hirtelen felnőtté válunk, és nem tudjuk, mit kéne kezdenünk magunkkal?

Igen, olyasmi. Ugye mondtad, hogy talán sosem fogsz felnőni, de tapasztalsz bármi hasonlót? Vannak aggodalmaid és félelmeid a jövőt illetően?

Nekem nincs kapunyitási pánikom, nincsenek aggodalmaim. Olyan figura vagyok, aki nem igazán gondol a jövőre – vagyis gondolok, de nem tervezgetek. Rengeteg fiatal tervezgeti tudatosan a jövőt, ami persze nagyon jó és fontos, mégis azt vettem észre, hogy ha valami nem jön össze nekik, és adódik egy kudarcélmény, akkor máris teljesen elvesznek. Szerintem a fiatalok hirtelen, túl sok mindent szeretnének a listára, és gyorsan szeretnének mindent kipipálni róla. Na, ez nem működik. Inkább írjunk fel kettőt-hármat, és szépen, apránként teljesítsük azokat!

Én nem tervezem meg a következő 10 évemet, megélem a napokat és kiélvezem az utolsó percüket is. Amikor lefekszem aludni, elhatározom, hogy holnap jól kelek fel, és ez mindig így megy. Régen sokat stresszeltem, mert nem tudtam, hogy mi lesz velem. Kiskoromban minden az élére volt állítva, úgy nőttem fel, hogy a szüleim mindig azon aggódtak, hogy mit miből fizetnek majd ki, emiatt persze én is sokat szorongtam. Aztán talpra álltam, szerintem egyébként pont a zene miatt.

Nem aggódom, mert tisztában vagyok a képességeimmel, tudom, hogy mit tudok kihozni magamból holnap és holnapután is. Nem vagyok gazdag, nem vagyok szegény, ember vagyok minden nap, és ez segít, ez elég.

Tetszik, hogy nem aggódsz, de mit gondolsz, mennyire biztos a jövőképe egy zenésznek itthon?

Minden zenésznek lehetnek pozitív kilátásai, semmi sem kell hozzá, csak kitartás. Talán még az sem kell, hogy jól zenéljenek. Csak szorgalom és szerencse. Na és persze nem a pénz miatt kell csinálni. Ha valaki azért zenél, mert ebből akar megélni, inkább bele se kezdjen. Szeretetből kell zenélni, nem a pénz miatt. Kevés zenekar él meg itthon a zenélésből, de ők kitartottak és keményen megdolgoztak azért, hogy most ott legyenek, ahol.

Engedj meg pár közhelyes rajongói kérdést is a részemről…

Nem, nincs barátnőm.

Köszönöm az infót, de ennyire azért nem akartam közhelyeset kérdezni! Van kedvenc saját dalod?

Illik említeni kedvenc saját dalt? Úgy mondom inkább, hogy számomra a legkedvesebb dal, az van, igen, az Ábránd. Az egy tökéletlen felvétel, az egy kedves dal, az egy szerelmes sztori, azt nem kell túlgondolni, annak a szövege a legerősebb dalszöveg, amit valaha írtam. A zeneszoveg.hu-n top 3-ban is benne volt.

Honnan meríted az ihletet a dalszövegeidhez?

A dalok személyes történetek, egytől egyig. Nem kitalált egyik sem, még akkor sem, ha nem történt meg, akkor csak egy elképzelés, ami majd a későbbiekben válik valóra. Az Ábránd például akkor született meg, amikor kidobtak. Az a dal remény, de keserűség is egyben, a keserűséget próbáltam meg átfordítani benne reménnyé. Én már elengedtem, de ettől mások még reménykedhetnek. Igen, ma éjjel senki sincs egyedül. Szerintem ez egy szép gondolat.

De még milyen szép! Köszönöm az interjút, Erik!

További cikkek: