Érveim a remény mellett

Villog a kurzor, kinn a hétköznap esték fővárosi forgalma duruzsol. Lehűlt a levegő a napokban, furcsa ez a nyár, eddig alig volt fullasztó a hőség. Gondolkodom, mélázok, végigkísérem a fejemben cikázó gondolatokat, aztán elégedetlenül gyűröm őket papírgalacsinná. Nem arról van szó, hogy nincs üzenetem. Mindenkinek van üzenete, és az enyém itt is van a nyelvem hegyén.

Arról van szó inkább, hogy mit ad majd neked, ha elolvasod. Érték lesz? Elgondolkodtat? Kiráz tőle a hideg? Nyomot hagy majd benned? Versengő vagyok, ambíciózus, meg akarom váltani a világot. Önfejlesztéssel is foglalkozó emberként tudom, hogy ez, ez biztos nem a boldogság kulcsa. Másokkal összehasonlítani magam, külső megerősítésre várni, tökéletesen teljesíteni – annyi helyről hallom, hogy a mai világban ez már így nem megy. Nyugalom kell, lecsendesülés, befelé fordulás, elfogadás, meditáció, önsegítő könyv, méregdrága coach, minden-mentes étkezés. Lehet, hogy az a baj, hogy mi keressük a boldogságot. Lehet, hogy ezért küzdünk ennyire az élettel. De az is lehet, hogy minden előttünk lévő generáció ugyanezt gondolta, csak azokat a termőföldek mellett elhangzó beszélgetéseket, kézzel írt naplókat nem olyan könnyű utolérni, mint a mostani Instagram posztok tengerét.

Furcsa világban élünk. Ma elővettem egy érzelem-listát, és kiírtam az egyik kedvenc jegyzetfüzetembe, hogy érzem magam. 45 különböző szót gyűjtöttem össze. Kétségkívül voltak köztük olyanok, amik egy-egy spektrum különböző hőfokait írják le – izgatott és begyulladt, bizakodó és kétségbeesett, mégis, elképedtem a végeredményen. Írtam, gyűjtöttem ki az érzéseket, mint régen a szikrázóan csillogós vagy selymes tapintású matricákat a rózsaszín albumba. Hogy érezhet egyszerre egy ember 45-féleképpen? Egyáltalán, milyen elképesztő az elme, hogy mindennek a tudatában is tudok lenni?

Kár is lenne tagadni, a felnövés küszöbén állok. Őszintén, húztam-halasztottam, ameddig csak lehet, sőt, még most is fél lábbal az ártatlan gyermekkorban tapicskolok. A napokban el kell döntenem, hogy melyik karrierútra lépjek, hogy melyik állásajánlatra mondok igent. Beköltözöm a saját albérletembe – micsoda paradoxon -, és elindulok valamerre, ahonnan most azt érzem, nem lesz visszaút. Rágódással telnek ezek a napok, töprengéssel, listakészítéssel, racionalizálással, kibúvók keresésével, a legrosszabb eshetőségekre való felkészüléssel. Sok minden vagyok jelenleg, egy büszke idegroncstól a tépelődő éjjeli bagolyig, de reményvesztett, az semmiképpen nem.

Mutasd meg a fiataloknak, van remény! Persze, hogy van remény, ebben őszintén, bármelyikünk is kételkedne? Több reményünk van, több lehetőségünk, több információnk, mint bárkinek előttünk az emberiség során. Persze, tudatos fiatalként mindig van min aggódni – olvadó jégtáblák, emberi jogok sárba tiprása, vérengző háborúk, éhínség, világjárvány. De akárhogyan is nézem, kiváltságos fiatalok vagyunk. Mert egy egész világgal kapcsolatban állunk, és annyi információ áll rendelkezésünkre, amivel a legtöbben már nem is tudunk mit kezdeni.

Különleges kiváltságot ad még a biztonságos, Kárpát-medence ölében megbúvó országunk, ahol sem a természet viszontagságainak, sem bombák robbanásának nem vagyunk kitéve. A nagymamám még átélte, mit jelent háborúban élni, milyen az, ha idegen katonák jönnek és mennek a családi otthonban, ha gépfegyver lövedéke zúg el a fül mellett. Vasbeton-szerelői szakmája volt, egy cégnél dolgozott egész életében, felnevelt két gyereket özvegyként. Ha ő tudott boldog lenni, szeretni, nevetni, énekelni, mesélni, gondoskodni… akkor nekünk is menni fog.

Tele vagyok reménnyel. Nem azért, mert a mi generációnk olyan csodálatos. Nem azért, mert majd mi jobban tudjuk, és megváltoztatjuk, felforgatjuk, átalakítjuk, innováljuk. Sokkal több erőt ad, ha visszafelé tekintek. Hogy honnan jövünk. Te, én, az emberiség. Persze, küzdelmes lesz. Persze, igazságtalan, kegyetlen, manipulatív, soha nem látott küzdelmekkel nézünk szembe. De menni fog, és útközben úgy is lesz majd szerelem, barátság, összetartozás, körúti kocsmázás, világmegváltó vitázás, nagy sikerek, büszkeségek, hajnali pizzák, napfelkelték. Remény, az van bennem. Bármi történjék is, az lesz az egyetlen dolog, ami történhetett.

További cikkek: