Érzelmi hullámvasút, feltörő indulatok, kérdőjelek – Egy terápiára járó lány naplófeljegyzése 5. rész

Sokan évtizedekig, vagy akár egész életen át titkolják, hogy szexuális abúzus áldozatai lettek. Lilla esete is hasonló: több évnyi hallgatás és titkolt szégyenérzet után végül elhatározta, hogy külső segítséggel a gyógyulás lassú, de biztos útjára lép – ám ez közel sem zökkenőmentes, egyik napról a másikra bekövetkező folyamat, ahogy sorozatunk 5. részéből is kiderül. Érzelmi megingásokkal, hirtelen feltörő indulatokkal, kérdőjelekkel tarkított Lilla gyógyulásának története. Figyelem! Az alábbi bejegyzés csak a korábbi részek függvényében érthető: a cikksorozat első részét itt, a második részét itt, a harmadik részét itt, a negyedik részét pedig itt olvashatjátok.

8. ülés

Kissé szokatlan a mai nap.

Munkaidőben megyek Judithoz. Elég viharverten érkezem, feldúltnak és fáradtnak érzem magam. A segítő szakma nem könnyű. Főleg akkor nem, amikor te is a saját viharodon mész keresztül.

Lezuttyanok a kényelmes kanapéra, magamhoz veszem a párnát, és csak bámulom a falat. Judit türelmesen ül velem szemben, arról kérdez, hogy telik a napom.

– Ideges vagyok mindenkire! – vágom rá. Még rád is – teszem hozzá

– Lilla! Tudsz most olyat mondani, ami nem idegesít?

– Nem igazán, Judit! Még az óra kattogása is.

Összeszedem magam és róla kezdek beszélni. Meg arról, hogy a hétvégén volt valami összejövetel, amire hívott, de nem mentem el. Pedig gondolom ott volt megint mindenki, aki számít. Akiknek újra el lehetett mondani, hogy én mennyire, de mennyire rossz vagyok. Szerintem ezt már kívülről fújják.

Szeretnék a szemükbe nézni azoknak, akik csak úgy átnéztek azon, ami velem történt. Mert tudták, biztos vagyok benne. Szeretnék rájuk mosolyogni, és elmondani, hogy nem haragszom.

Tényleg.

Szánom őket. Egytől-egyig, mindenkit.

Szeretném látni az arcukat. Kíváncsi vagyok az összes „Jajj, Lilla! Biztosan te értettél félre valamit!” kezdetű hosszas monológra. Bár nem tudom, mit lehetett félreérteni azon, hogy egy majd harminc évvel idősebb pasas a bugyimba turkál.

Ahogy ezt mondom Juditnak, egyre dühösebb leszek.

Biztos azt is hallanám tőlük, hogy illegettem magam. De én legszívesebben csak azt mondanám, hogy már nem vagyok az a törékeny lány, aki akkor voltam, amikor ők sehol sem voltak. Amikor nem tudtam megvédeni magam. Amikor ők inkább elnéztek, összesúgtak, kimosolyogtak.

De az istenért! Felnőttem. Nem vagyok hajlandó tovább szégyellni magamat mások elbaltázott lépései miatt! Cipeljék ők! Azok, akik hallgattak, akik most is sunnyognak. Aztán majd valahogy számolják el magukban ezeket az éveket.

És ebben a pillanatban megnyugszom.

Ahogy kimondom ezeket Juditnak.

Hátra dőlök a kanapén, a párnát még mindig erősen szorítom, de elmosolyodom.

– Hogy vagy most, Lilla? – kérdezi.

– Hú, ez egy nehéz kérdés. Már nem vagyok ideges. Bocsánat, hogy az elején elvetettem a sulykot.

– Itt nem kell bocsánatot kérned semmiért, Lilla. Örülök, hogy beszéltél nekem ezekről a dolgokról. De azt tudnod kell, ha szembe akarsz nézni velük, arra fel kell készülnünk.

– Persze, hogyne.

Ülök még egy kicsit csendben a kanapén, majd az ajtó felé indulok.

A lépcsőházban a falnak dőlök és sírni kezdek. Azt hiszem, ez a megkönnyebbülés.

9. ülés

Nehéz ülés. Erről nem szeretnék írni még a naplómba se. Még nem tudok.

10. ülés

Valahogy az utóbbi időben korán ébredek, és ez alól a szabadnapjaim sem kivételek. Fél nyolc tájt kelek, kimegyek a konyhába, reggelit készítek. Ne gondold túl, csak ráöntöm az áfonyás müzlire a tejet. Beviszem a nappaliba, betakarózom és olvasni kezdek.

Nagyon meleg az idő, amikor Judithoz érek. Egy idős bácsi akkor ér oda a lépcsőház kapujához, amikor én. Kedvesen rám mosolyog, aztán beenged. Felérek Judithoz, az ajtaja elől vissza is fordulok egészen a lépcsőfordulóig. Azon gondolkozom, hogy fel kellett volna csengetni, hát milyen az már, hogy csak kopogok. De úgy döntök végül, hogy már mindegy. Judit meglepődik, meg is kérdezi:

– Szia! Elromlott a kapucsengő?

– Nem, nem. Csak beengedtek.

Beinvitál, leülök, a táskám magam mellé rakom. A mai ülésünk a tizedik. Az elején azt sem gondoltam, hogy a másodikra visszajövök, nemhogy a tizedikre.

Róluk kérdez. A rosszakról, akik molesztáltak. Hogy mit érzek irántuk. Szeretnék válaszolni, de nem tudok. Közben meg tudom, csak azt érzem, hogy valami megbénít.

– Semmilyen felmentő körülmény nincs? Mondjuk, ha történt velük valami…

– Mire gondolsz? – kérdezi Judit.

– Nem tudom. Valami. Bármi. Bármi kapaszkodó. Kell lennie.

– Ha történt is, attól tartok, nincs felmentő körülmény – hangoztatja.

Arról beszélünk, hogy az a nő nem ismer engem. Azt a lányt ismeri, akit akkor látott. Pedig az nem én vagyok.

De akkor ki vagyok?

Azt hiszem, a lelke legmélyén mindig is tudta, hogy amit csinál, nem helyes, csak neki így könnyebb volt. Léphetett volna időben, megakadályozhatta volna, segíthetett volna, de nem tette. Most sem teszi, csak hallgat. Ehhez ért a legjobban.

– De Judit… mégis. Nincs valami? Bármi. Bármi, ami felmenti őket az alól, amit tettek.

– Nem tudok olyat mondani.

Én ekkor arra gondoltam, hogy mennyire féltem attól, hogy nem fog tovább szeretni, ha nem teszem azt, amit mond. Hogy hallgatok, tűrök.

Hiszen ezt láttam. Ezt hoztam magammal. Jó kis csomag, nem?

De ez így nincs rendben. Ahhoz, hogy rendben legyen, rájuk kell csuknom az ajtót, meg kell szakítanom velük a kapcsolatot – erre jutottunk Judittal.

Végleg.

További cikkek: