„Vannak keretek, amiken nem tudok változtatni, de ez még nem jelenti azt, hogy azonosulnom kell velük”

Blaschke Sebestyén vagyok, 27 éves, még fiatal, mégis úgy érzem, hogy már nagyon sok mindent átéltem. Voltam depressziós, voltam klinikai halál közeli állapotban, és kétszer már a szívem is összetört, mégis egészen elképesztően alakult és folytatódott az életem. A mai napig nem teljesen értem, hogyan történt mindez, és hogyan vagyok ott, ahol vagyok, de nagyon hálás vagyok érte.

Sose voltam száz százalékos. Kisgyermek korom óta szívbetegséggel kezelnek; mindig is vékony testalkatú, gyenge fiú voltam, akit nem érhetett komoly fizikai igénybevétel. Gyermekként ez nem zavart. Elfogadtam, nem is éreztem ennek a súlyát. Egészen tizenöt éves koromig.

Pár napja töltöttem csak be a tizenötöt, amikor életveszélyes autóbalesetet szenvedtem. Kicsit késve indultam, egy igen szerencsétlen kialakítású buszmegállóba. Mindketten hibásak voltunk, mert az autó sofőrje gyorsabban ment a megengedettnél, én viszont nem a zebrán mentem át.

Az ütközés következtében felgyűrtem a motorháztetejét, betörtem az első szélvédőjét, és huszonegy métert repültem egy kukásautó alá. Fájdalmat nem éreztem, mert azonnal kómába estem, de két helyen tört a koponyám, a medencém pedig három helyen. Itt kezdődik a történet!

Hét hét után nagyon lassan éledezni kezdtem, bár az első emlékeim csak a rehabilitációról vannak. Nem emlékszem semmire ebből az időszakból, sőt, eleinte az új infókat a régi emlékeim közt láttam. Amíg aludtam, többször voltam életveszélyes állapotban, többször kiszedtem a tubust, amin lélegeztettek, megtanítottak fél-éber állapotban ülni, stb. A tubus miatt elment a hangom (a mai napig nem tökéletes), a bal oldalam részlegesen lebénult, és lelassult az életvitelem. Ezzel a csomaggal vágtam bele újra az életbe.

Lelkileg nem mondanám nagy traumának az egészet, mert velem csak megtörténtek a dolgok. Lassan ébredtem tudatomra a kóma után, ezért olyan volt, mintha újra megszületnék. Sosem voltam teljesen egészséges; gyermekként még kialakult élet- és énképem sem volt, ezért nem éreztem veszteségeim súlyát. Eleinte csak sodródtam az árral: gyógytorna, logopédia, úszás, orvosi kezelések, de rengeteg segítség, támogatás és szeretet várt rám mind a családom, mind az ápolóim felől. Mindent összevetve meglepően gyorsan gyógyultam, így ősszel újrakezdhettem a gimnáziumot.

Az új élet reménye új én-tudatot is hozott magával. Bár még nagyon sok minden lesz, ami alakítja és finomítja a személyiségem, az első szembetűnő változás már ekkor észrevehető volt. Korábban félénk és visszahúzódó fiú voltam, de az, hogy kijöttem az eddigiekből és életben maradtam, felértékelte az életemet. Az a sok szeretet, amit kaptam, megerősített abban, hogy szükség van rám, és segített, hogy más szemmel nézzek magamra, értékesnek lássam magam.

Az újrakezdés lelkesedésével tértem vissza a gimnáziumba. Botra támaszkodva álltam az iskola küszöbén: egy új osztály, egy szuper osztályfőnök és egy befogadó közeg várt rám, akik mindent megtettek, hogy segítsenek nekem. Sosem tapasztalt figyelemmel fordultak felém, és én boldogan mentem iskolába, mert újra emberek közt lehettem. Kis külső segítséggel így végeztem el a kilencediket, tizedikben majdnem megbuktam, tizenegyedikben előrehozott érettségi, és utána… 

A következő pár hétre úgy tekintek, mint életemnek a legsötétebb időszakára. A sok tanulás után, a nyár küszöbén ott voltam egy hatalmas űrrel a szívemben. Depresszióba estem. Ez nem az a kicsit „depis vagyok” érzés volt, hanem annál sokkal kilátástalanabb. Rá kellett ébrednem, hogy hiába hatalmas dolog az, amit minden nap csinálok a puszta létezésemért, mégis EGYEDÜL vagyok ebben a harcban. Szeretett osztályommal a kapcsolatom megromlott, igazán jó barátaim nem voltak, és teljesen értelmetlennek láttam az egészet. Olyan érzés volt ez, mintha kint lennék egyedül a világűrben, a Föld és a Nap között, és csak lebegnék a hideg semmiben.

Mindenki tétlenül nézte a vergődésemet. Öngyilkosságon nem gondolkodtam, tudtam, hogy miből jöttem vissza, hogy mekkora ajándék, hogy kaptam egy második esélyt, mégis lelkileg haldokoltam, mert belefáradtam az egyedül vívott harcba. Erősebb volt bennem az életösztön, mint a sötétség, de értelmetlennek láttam az egészet. Szerencsére csak pár hétig tartott, mert az életemnek a legcsodálatosabb változása következett.

Úgy kezdődött, hogy meghívtak egy táborba. Vegyes érzelmekkel, félénken és félszegen mentem, a rossz tapasztalatokra gondolva, mégis mindent megváltoztatott ez a lépés. Olyan közösségnek lehettem a tagja, akiknek már a fogadtatása teljesen elámított. Nyitott, életvidám fiatalok, akik elfogadják és befogadják egymást. Érdeklődéssel fordultak felém, bevontak a játékba, hülyéskedtek velem. Pont erre volt szükségem!

Lelkileg felráztak, kihoztak a fásultság állapotából, és újra színezték a megfakult életemet. Úgy él ez bennem azóta is, mint a harmadik születésem. A baleset után visszatértem az életbe, ez viszont meghozta számomra a lelki gyógyulást, ami mélyebbről hozott fel és ez sokkal fontosabb. Ezek után szó szerint berobbant az életem.

A tudat, hogy van hova tartoznom, nyitottabbá tett a világ és az emberek felé. Egyre több programom és barátom lett, és valósággal sakkoznom kellett a szabadidőmmel, hogy melyik eseményt válasszam. Szikra volt, mely után lényegesen tartalmasabb lett az életem. Újjáéledve vágtam bele a tizenkettedikbe, ami szintén egy fontos találkozást hozott. Biztosan mindenki találkozott már olyan emberrel, aki nagy hatással volt rá: ilyen nekem a tánctanárom, Holló András, akinek csak hálával tartozhatok.

Végzős osztályként a szalagavatóra készülve kérdés volt, hogyan fogok részt venni a táncokban. András külön figyelmet fordítva rám úgy írta meg a koreográfiát, hogy saját szerepem legyen benne, én is benne lehessek az osztálytáncban. Ő motorbalesetben lebénult tánctanár, aki a felépülése után visszatért a hivatásához és kerekesszékből oktatja a fiatalokat. Róla korábban is hallottam már, és egyszer láttam is őt, de a találkozás után szinte magától értetődő volt, hogy jóba leszünk. Hiteles segítségként kaptam őt az életembe!

Régóta tetszett már a tánc, de ezek után biztos voltam abban, hogy megtanulok. Rá egy évre kerestem meg Andrást a merényletemmel, hogy szeretnék járni hozzá táncolni, ami új színt hozott az egész létezésembe. Arról nem is beszélve, hogy egy akkora ajándékot kaptam tőle, amiért amíg élek, hálás leszek. Első órán felajánlotta, hogy ő azzal szeretne hozzájárulni a rehabilitációmhoz, hogy ingyen tanítana táncolni. Ennél megtisztelőbb, értékesebb és személyesebb ajándékot azóta sem kaptam senkitől. Így lett mozgássérültként szerves része az életemnek a társastánc, és András a barátom, támaszom és sorstársam!

Azóta sok minden történt. Elvégeztem két szakmát, elkezdtem médiás vonalon önkénteskedni és már hatodik éve dolgozom négy órában. Tanulmányaim alatt ráébredtem az alkotás szépségére, és ahogy egyre több mindenbe bekerültem, egyre szélesebb rálátásom nyílt a világra ami csak növelte bennem az életre való rácsodálkozást és az iránta érzett szeretetemet.

Persze sok kudarc és csalódás is ér. Nem mindenki reagál jól egy sérült emberre. Mozgásom miatt rendszeresen elesek az utcán, hangom miatt nehezen értetem meg magam másokkal, és lassúságom miatt sokakban a bizonytalanság érzetét keltem. Megtapasztaltam már többször is, hogy van, aki nem tud velem mit kezdeni. Voltak kisiklott kapcsolataim, hagytak már ott tánc közben a parketten, elakadt nem egy elhatározásom, és kétszer már a szívem is összetört. Hiába vagyok motivált és produktív, egzisztenciálisan hátráltatva vagyok. Annyi minden van még bennem, amit úgy megvalósítanék, de az állapotom miatt nem kapkodnak utánam a munkaerőpiacon. Nagyon nehéz bebizonyítanom azt, amihez igazán értek, és magaménak érzek.

Viszont tudom, hogy mi van mögöttem, és azt is, hogy mekkora dolog az, amit eddig elértem. A legfontosabb, amit megtanultam, az az, hogy milyen jó élni! Vannak keretek, amiken nem tudok változtatni, de ez még nem jelenti azt, hogy azonosulnom kell velük. Senkinek sem egyszerű az élete, és mindenkinek meg kell vívni a saját harcait. Meg kell találnunk a helyünket abban, amiben éppen vagyunk, de vegyük észre azt is, hogy merre fejlődhetünk. Tőlünk függ, hogy mit hozunk ki abból, amit kaptunk. Esély az mindig van, hogy feladatot találjunk, legyenek céljaink, álmaink, hogy legyen, ami ÉLTET.

Szerinted a cikk szerzője érdemli a 2020 20onévese díjat? Szavazz egy lájkkal a cikk alján! A győztes nyer egy interjút a Hangszedő Magazin Ambíció című rovatába, illetve a mardoni café jóvoltából egy vadonatúj Dolce Gusto kávéfőzőgéppel és kávécsomaggal is gazdagodik.

 

További cikkek: