Miért hiszik azt, hogy aki évek óta szingli, azzal valami baj van?

Érdekesen kezeljük a szingliséget. Főleg a harminchoz közelit, vagy a már 3-4-5 éve tartót. Ekkor szoktak jönni a tipikus kommerszmagyarázatok: “Hétszentség, hogy valami nem oké az illetővel”, “Biztos van valami kattja”, “Bizonyára túlságosan válogatós”. Vajon miért gondoljuk azt, hogy aki évek óta szingli, azzal – feltehetőleg – valami probléma van?

Ha belegondolok, egy 27-28-29 éves nő esetében a rossz kapcsolat tényét sokkal jobban befogadjuk, mint azt, hogy hosszú évek óta egyedül van. Egy harmincas elváltat jobban megértünk, mint egy harmincas szinglit. Talán ezért is helyeződik egy láthatatlan, fojtó nyomás az összes facérra, akik azt érzik, foggal-körömmel kell bizonygatniuk jólétüket.

Mert igenis bizonygatniuk kell: valahogy az alakult ki a fejekben, hogy azokat az embertásainkat, akik már huzamosabb ideje szinglik, sajnálni kell, vagy minimum pár jól bevált tanáccsal ellátni. Mert ugye, akik túl magas és specifikus elvárásokat állítanak leendő társuk elé, egyedül fognak megöregedni cicás bácsiként vagy néniként, meg különben is, nem kell itt a harmadik egyedül töltött év után – pláne harminchoz közelítve – minden egyes apró igénnyel foglalkozni, és várni a nem létező, túlidealizált szőke hercegre vagy hercegnőre.

Ez az egyik leggyakoribb sztereotípia az egyedülállók kapcsán: túl sokat várnak leendő partnerüktől, senki se elég jó nekik, magas az a bizonyos mérce. És itt jön a fogós kérdés, mi az a bizonyos magas mérce: egy saját életet megnehezítő tényező, vagy egészséges önismeretből fakadó igény? Egyáltalán baj-e az, ha valaki tudja, milyen társ illik mellé, és igényeit nem hajlandó még a torlódó évek és a ketyegő órák ellenére sem alábbadni?

Volt idő, amikor én is megkaptam finoman a nagymamámtól, hogy ugyan hozzak már végre haza valami fiút, higgyem el, elrepülnek mellettem az évek, ne legyek már ennyire válogatós, mindenből van határ. Én mégis vallom, hiszem és állítom, hogy a partnerszelekciós kényesség ezen fajtája nem probléma, sőt: sok emberből hiányzik. Túlságosan sokan választják a megelégedést és a meghunyászkodást, hiszen “idő van”.

Ez a tendencia. Idő van, tehát aki épp befut és elfogadható, az jöjjön csak be, jó lesz. Majd valahogy jó lesz. Túlságosan sokszor láttam már a mondvacsinált, “most már idő van” kapcsolatokra példát, emiatt túlságosan sokszor néztem végig, hogy a számunkra nem megfelelő, nem kielégítő, nem egyenrangú, szinte holtan született kapcsolatokat “majd valahogy lesz”-szé próbálják varázsolni.

Inkább ez a megbotránkoztató, a furcsálnivaló, nem pedig az, ha valaki nem hajlandó alábbadni igényeit még a hosszú évek ellenére sem. Lehet, hogy egy külső szemlélő szemében ez nem több túlzott válogatásnál, semmivel nem megelégedős hisztinél, az igazság viszont az, hogy az elvárások ezen fajtája mögött, az esetek többségében alapos önismeret áll. Minek belekényszeríteni magunkat valami olyanba, ami nem jó?

Épp ezért inkább egyedül, mintsem olyannal, akivel nincs jövő

Az, hogy évek óta egyedül van valaki, még nem jelenti azt, hogy a kutyának se kellene, sem azt, hogy valami gikszer lenne vele. Csak azt mutatja, hogy a társkeresők egy rendhagyó fajtájával találkoztál: akik nem vágynak átmeneti szereplőkre, akik az egyedüllétet nem nyűgnek élik meg, és akik egy nagy nemet mondanak a megelégedés és a meghunyászkodás fertőjére. Nem terem ám minden utcasarkon egy olyan társ, aki a számunkra fontos értékeket hordozza, és akivel egymást támogatva lehet haladni az életben.

Végszóra pedig felteszem az égető kérdést, mindenki válaszolja meg magában őszintén: a fene abba a kényes ízlésbe? Aki sokat válogat, valóban megütné a bokáját?

További cikkek: