„Ezek a mondatok egy életen át kísérteni fognak” – Nem érezzük, hogy a szó fegyver?!

Mondatok. Tettek. Miért bántjuk egymást? Miért nem tudunk elengedni bizonyos mondatokat? Egyes mondatok miért kísértenek bennünket egész életünk során? Hogyan lehet az, hogy ahova szülők ezrei bizalommal adják be gyermeküket (ahol elvileg a munkájukat értő pedagógusok kezében vannak), ott a kezdetben iskolát imádó gyermekből egy olyan ember válik, aki bármit megtenne, hogy többé ne kelljen oda bemenni? Elmesélem.

Általános iskolában kezdődött. Olyan gyerek voltam, aki már nagyon várta, hogy mehessen iskolába. Aztán lassan a sokévi lelki bántalmazás hatására eljutottam 13 év alatt oda, hogy soha többé nem akartam betenni a lábam egy épületbe, mert annyi rossz élmény kötött oda.

Imádtam az iskolát, imádtam a tanulást, a házi feladatot, imádtam, hogy én már „nagy vagyok”. Akkor gyerek fejjel nem értettem, hogy mit jelent, hogy „apa iskolájába’ járok. Tudtam, hogy köze van hozzá, de nem gondolkodtam ezen, nekem természetes volt, ebbe nőttem fel. Nagyjából harmadikos lehettem, amikor tudatosult bennem, hogy apa az igazgató itt. És sajnos az osztálytársaimban is ekkor tudatosult mindez. Ekkor kezdődtek az első szekálások. Iskolát váltottam. A következő sem volt jobb. Ellenszenves, befogadásra képtelen osztály volt. Sokat bántottak. Fizikailag is, nem csak lelkileg. Újra iskolát váltottam. Az elején ez is jó volt, mint a többi. Az elején szerettem oda járni. Kedvesek voltak velem. Úgy tűnt befogadtak. Aztán kiderült, tévedtem. Ekkor már hatodikos voltam.

Volt egy születésnapi buli, ahova elhívtak. Nagyon örültem neki, szerettem az ilyen bulikat. Nem számítottam rá, hogy itt meg fognak alázni. Én sokáig voltam gyerek, homokoztam, legóztam, játszottam az udvaron, mondhatni a későn érő tábort erősítettem. Itt hirtelen kellett nagyot nőnöm. A bulin a sült krumplimat telifújták tejszínhabbal, mert az milyen vicces. Nagyon sokáig nem is érettem ez miért olyan vicces nekik. Nekem nem volt az. Évekkel később érettem meg ennek a dolognak a szexuális hátterét, amit ők, akkor már tudtak. Hozzáteszem, mindez szülők előtt történt, de őket nem érdekelte, hogy más gyerekét alázza az ünnepelt kisleány.

Később olyan is volt, hogy egy lány a hajamnál fogva lerántott a földre és úgy húzogatott a folyosón. Nem egyszer történt meg. Tanár soha nem látta. Én meg nem szóltam senkinek, mert azt mondták, hogy megérdemeltem, mert kétszínű voltam (mindenkivel jóban voltam és itt több ellenséges klikk volt). Ugyancsak e műintézmény falai között történhetett meg az, hogy verbálisan bántalmaztak, amiért vékony voltam. Az új nevem abban az időszakban „deszka” volt. De olyan is megtörtént, hogy fogadtak a fiúk egymással, azért, hogy ki bírja ki velem az egy hónap kamu járást. Mert ugye egy deszkával ki más is akarna igazából együtt lenni.

Felüdülés volt elballagni és újrakezdeni a gimiben. Direkt másik osztályba jelentkeztem, mint a korábbi osztálytársaim, nem akartam velük még egyszer egy percet sem együtt tölteni. Azt hittem jobb lesz. És egy ideig jobb volt. Borzalmas osztályfőnökkel áldott meg minket a sors, így hamar összekovácsolódtunk. Persze voltak itt is nehézségek, ahogy mindenhol. Hamar én lettem az osztály jobb keze. Én voltam az, aki mindig tudta, mit, mikorra kell megcsinálni. Én voltam az, aki mindig mindenről tudott és nagyon szerettem ezt.

Még az első gimis évemben eldöntöttem, hogy egyszer szeretnék a diákönkormányzatban magasabb tisztséget betölteni. Annyira nekem valónak tűnt a feladat. 11. osztályban végül tényleg én lettem az elnök, de úgy árulta el a vezető tanár, hogy „Én nem téged akartalak, de akit szerettem volna, nem tudott eljönni a gólyatáborba, te meg igen, így te leszel.” Senkinek sem kívánom azt az érzést. Azóta sem tudom, hogy lehet ezt egy olyan gyereknek mondani, aki korábban minden esemény szervezésekor ott volt, segített ötletelni, kitalálni, és bármit kellett csinálni, ott volt, csinálta. Egyetlen pillanat alatt porba tiporta ezzel a lelkesedésem és a közös munkákra is rányomta a bélyegét. Nagyon szerettem volna a diákönkormányzat elnöke lenni, de nem így.

Végül, amiért soha többé nem szeretnék belépni az intézménybe, ennek a mondatnak köszönhető: „Az iskola ellen hangolod a többieket, nem érdemelsz ezért jutalmat.” Ezért fogadtam meg azt, hogy amíg élek, többé nem teszem be a lábam abba az épületbe, mert egyszerűen mérgező.

Persze az intézmények falain kívül is talál az ember mondatokat, amik soha nem tűnnek el igazán. A gimnázium után Budapestre mentem továbbtanulni. Az ott töltött első néhány hónapom alatt történt a következő eset. Este 7 órakor elindultam az akkori barátomhoz, aki nem messze lakott tőlem. Rövidnadrágot, harisnyát és egy teljesen egyszerű fekete pólót viseltem. Nem voltam kihívóan öltözve. A villamosmegállóban egy részeg ember persze kiszúrt magának. „Jaj de szép a combod, hogy nyílik?” Borzalmasan felzaklatott a történet. Azt hittem, majd a villamoson megnyugszom kicsit. Ott egy részeg BKK ellenőr ordítozott artikulátlanul mindenkivel. Akkor tanultam meg, hogy Pesten az ember egyedül nem megy sehova, ha nem akar hasonlókat megélni. De olyan is megtörtént velem, hogy a villamoson megfogták a fenekemet, mert „olyan kis fognivalónak nézel ki”.

Kedves pedagógus társaim (mert időközben én is annak tanulok)!

Nem tehetjük meg pedagógusként azt, hogy nem ismerjük el diákjaink sikereit, nem támogatjuk és nem segítjük őket ahhoz, hogy még jobbak lehessenek! Nem tehetjük meg azt, hogy nem motiváljuk őket! Nem tehetjük meg, hogy nem erősítjük az önbizalmukat! Nekünk ez a feladatunk.

Ezek az intézmények néhány dologhoz kegyetlenül jól értettek: a kreativitás kigyilkolásához, az önbizalom sárba tiprásához, a lelki terror semmibe vételéhez, a szárnyak letöréséhez. Őszintén remélem, hogy ma már emberségesebbek a tanárok, hogy nem veszik semmibe a diákjaikat, hanem inkább büszkék rájuk, vagy ha ennyire elfáradtak, akkor nyugdíjba mennek és nem mérgezik tovább a gyerekeket.

Kedves embertársaim!

Nem engedhetünk meg magunknak soha az ilyen mondatokat és cselekedeteket! Kérlek benneteket, ha valaha ilyen történik a közeletekben, segítsetek annak, akit bántottak! Kérdezzétek meg, hogy minden rendben van-e! Legyünk velük, védjük meg őket!

Ezek a mondatok valószínűleg egy életen át kísérteni fognak. Én a helyén tudtam kezelni őket, de mi van, ha a következő áldozat egy önbizalom-hiányos gyerek lesz?

További cikkek: