Ezt adta nekem A kis herceg – 120 éve született Antoine de Saint-Exupéry

Antoine de Saint-Exupéryt szinte biztos, hogy mindenki ismeri. Az író születésének 120. évfordulójának alkalmából megmutatom azokat az idézeteket, amiket halhatatlannak vélek, és a hozzá kapcsolódó gondolataimat, amik engem is tovább éltetnek.

De előbb egy kis kitekintés, mert mint tudjuk: színfalak mögött a lényeg

Noha milliók imádták a könyveit, számára valójában a repülés volt az igaz szerelem. Épp Északnyugat-Afrikában dolgozott pilótaként, amikor megírta első regényét, A déli futárgépet, ekkortájt kezdett el kibontakozni képzeletében A kis herceg is, aminek alapötletéből – bevallom – kisgyerekként egy büdös szót nem értettem. Most már értem, szerencsére. 18 éves voltam, amikor újraolvastam. És bár tudom, hogy A kis herceg teli van közhellyel, mégis úgy gondolom, hogy ha valami halhatatlan, akkor okkal halhatatlan.

Nézzük, mit adott nekem A kis herceg másodszori nekifutással

„– Hol vannak az emberek? – kérdezte később a kis herceg. – Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.

– Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem – mondta a kígyó.”

Az a kígyó pontosan tudta, hogy az a fránya magány akkor hat a legerősebben, amikor tömeggel van körbevéve az ember. Megoldást nem kínáltál, Exupéry, de elérted, hogy megértsek egy szeletnyit a körülöttem forgó világból.

 „Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”

Minden széppé válik, ha van hozzá közünk. Mindegy mi az, vagy ki az: ha közünk van hozzá, ha ápoltuk, vigasztaltuk, szelídítettük, öntözgettük, óvtuk, simogattuk, dédelgettük, okítottuk, szerettük, akkor azért akár meg is halnánk.

„Azért iszom, mert szégyellem magam. Azért szégyellem magam, mert iszom.”

Fiatal felnőttként, tele tervekkel és lehetőségekkel nehéz megértenem, mi vezet valakit arra, hogy szándékosan pusztítsa, rombolja önmagát. Az Iszákos ebben a két mondatban összefoglalja a lényeget. Nincs több kérdésem.

 „Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelről láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.”

A könyv olvasása során ez a mondat talált be a leginkább. Jómagam is félek attól, hogy míg elsuhan mellettem az élet, a metrón faarccal ülő, vagy a reggeli dugóban teli torokból káromkodó szürke felnőtt leszek, akivel a robotolós hétköznapok elfelejtetik, miért is él elvégre…

„Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: »Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…« – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: »Láttam egy százezer frankot érő házat.« Erre aztán fölkiáltanak: »Ó, milyen szép!«”

Miért hisszük azt, hogy egy olyan kultúrában, ahol minden eldobhatóvá válik – beleértve a kapcsolatokat is -, a boldogságot venni kell?

 „– Nálatok – mondta a kis herceg  – az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

– Nem találják meg – mondtam.

– Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

– Minden bizonnyal – feleltem.

– Csakhogy a szem vak – tette hozzá a kis herceg. – A szívünkkel kell keresni.”

Magáért beszél.

 „A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”

Amikor megszületünk, mindent tudunk az életről. A világ legnagyobb bizalmával fordulunk mindenkihez, ha már 8 milliószor ültünk seggre, kacarászva tápászkodunk fel mindegyik alkalommal. Nincs bennünk se félelem, se bizalmatlanság, se szorongás. Aztán jönnek a felnőttek – és a felnőttkor –, majd elromlik minden.

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. (…) Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet…”

Ha belegondolok, szinte nem akarunk várni semmire a mai világban, mindent azonnal akarunk. Pedig várni boldogság. Várni izgalmas. Várni öröm.

 „Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is.”

Aktuális.

„A fölnőttek szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: „Milyen a hangja?” „Mik a kedves játékai?” „Szokott-e lepkét gyűjteni?” Ehelyett azt tudakolják: „Hány éves? (…) Mennyi jövedelme van a papájának?”

Ahogy idősödünk, egyre nagyobb teret nyer életünkben a matematika – pontosabban a számok. Az hagyján, hogy azt gondoljuk, a dolgok értéke az áruktól függ, de hogy számokban kezdjük el látni az életet? 25 éves korunkat a diplomával, 30 éves korunkat a lakással, 35 éves korunkat pedig két gyerekkel hozzuk összefüggésbe – észrevétlen is hatalmas nyomás alá helyezve magunkat.

„Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít. Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik.”

Személyes kedvencemet hagytam a legvégére, Exupéry megmondta: barátkereskedők márpedig nincsenek.

További cikkek: