„Többet eszel, mint apád” – Feljegyzések egy falászavaros naplójából II.

Ez az írás egy hosszabb poszt-maraton keretében született, ahol első körben magam részéről, felismerés céljából írom le a gondolataimat. Nem feltétlenül megyek át rajtuk, amikor ez a poszt közzé lesz téve, a saját „írásterápiám” részét képezik ezek a gondolatok. Nem vagyok sem pszichológus, sem dietetikus vagy hasonló, a poszt a saját történetemet, gondolataimat, történéseit jegyzi le a túlevéses zavarral kapcsolatban.

Amikor elkezdtem pszichológushoz járni még másfél éve, akkor elég hamar a gyerekkoromba utaztunk, a lelkem legmélyebb bugyraiba, és olyan dolgokat hoztunk fel, amikre tudatosan nem is emlékeztem. Minden ilyen pszichológiai gubanc gyerekkorból jön és raktározódik nagyon mélyen, hogy ne csak feldolgozni, de megtalálni is nehéz legyen.

Minden ülésen bőgtem, nagyon sok ki nem mondott dolog szállt ki a levegőbe a számból, amit aztán egy hatalmas sóhaj követett. Egy sóhaj, amikor megkönnyebbülsz és tágra nyitod az elméd: ez akkor most mi is volt? Egy-egy apró beszólás akkora karcot hagyott bennem, hogy huszonévesen nem bírok túllépni rajta? Igen. Szar ügy.

És hogy mi jut eszembe a gyerekkoromból?

Egy tipikus mondat, amit talán minden gyerek hall: Egyél meg mindent, ami a tányérodon van! (Mert mondjuk nem nősz nagyra, vagy erősre.) Tudat alatt bennem van, és azóta is így teszek?

Igen.

Ott bírok hagyni 3 falatot a tányéron?

Nem. Soha. Inkább kipukkadok, de ami ki van szedve a tányérra, az belém is kerül. Első számú fegyver.

Keresgéljünk más felé az emlékek között.

Nagyon sokszor a kaja vagy inkább édesség egy jutalmazó/szeretet dolog volt. Szinte minden nap várt egy szelet csokoládé a párnámon, kis cukorka vagy valami, ami snackként funkcionált. Meg egy kis szeretetként, mert ha nem volt ott, akkor azért megkérdőjeleztem dolgokat.

Meg hát egy kis csoki nem árt, nemde?

Lehet, hogy a kaja egy szeretetbomba lenne?

Mizu a kulturális nagy zabálásokkal?

Hiszen az életben minden egyes történés egy gyomortágító zabaünnepléssel folytatódik. Hány fogás volt karácsonykor és hányféle süti? Ugye két kezeden sem tudod megszámolni? Hallottad azt, hogy valaki szomorú lesz, ha ott hagyod a tányérodon a kaját, vagy ha nem kérsz repetát, netalán ezzel mutatod ki a szeretetedet? Röhögsz, én is röhögök ezeken a mémeken, de azért van benne igazság, nem? Cipeled még 20 évig és utána tükörbe nem tudsz nézni. Beléd kódolódik a szeretet. Az éhség. Szeretetéhség?

A kaja nyugtató. Van előttem egy kép, ahogy leszeltem 3 hatalmas szelet kenyeret, megkentem rengeteg vajjal, ráraktam annyi szalámit, hogy teljesen ellepje a vajat, és nekiálltam zabálni. 12 éves lehettem, aztán azt kaptam kommentként, hogy „többet eszel, mint apád”. Ami a maga nemében egy igaz állítás volt, de nagyon fájt. Az igazság fáj, szokták mondani. Aztán persze még több kajába menekültem, de azokat titokban. És ez megmaradt felnőttkorra is. A nagy zabálásokat nem mások előtt ejtem meg, soha. Egyedül, este, magányos óráimban.

Az alsótagozatban kaptam néhány száz forintot zsebpénzként. Már akkor is próbáltam hatalmas pénzmenedzselést folytatni, de agyban még nem tartottam ott, nagyon nem. Egy olyan dologra nem emlékszem, ami nem lett volna ehető. Csoki, chips, bármiféle rágcsa, és az a pár százas is eltűnt. Aztán meg a kaja is eltűnt bennem. 
 
Mit adott nekem, miféle érzelmet kerestem a kaja által? Szeretetet, „társat” a magányos órákra, egyfajta nyugtatót a stresszes napokon? Így csillapítottam le valamit, vagy szimplán csak tompítottam minden érzelmet, ahogy azt manapság teszem a kajával?
 
Ami biztos, hogy még jóval több van „lenn”, mint amit 5 ülés alatt sikerült a felszínre hozni a pszichológussal másfél éve. Azt hittem, hogy majd sok kajával kapcsolatos most már megértett sztorim lesz, de rá kell, hogy jöjjek, hogy ezeket is ugyanúgy tompítottam, mint az érzelmeimet.
 
Nincsenek kirívó esetek, maximum csak bólogatnék, ha egy mém formájában előttem lenne. 
 
Ez a bejegyzés korábban a nataliakubasi.blogspot.com-on jelent meg.

További cikkek: