Feltétel nélküli szeretet? Ezt a marhaságot…

„Szeretlek, bármi történjék is, szeretlek, bármilyen feltétel vagy elvárás nélkül!”

Eme mondat annak ellenére furakszik folyton a cinikus elmém közelébe, hogy következetes szigorúsággal ignorálom azokat a romantikus alkotásokat, melyekben előszeretettel alkalmazzák. Hogy miért? Mert ezt a nyilvánvaló, nyálas hazugságot hallva rulett kerékként kezdenek forogni a szemeim, miközben leplezetlen, gúnyos mosoly ragyogja be az arcom. Igen, ma a a feltétel nélküli, önzetlen szeretet hazugságáról fogok regélni. Nemcsak azt fogom kifejteni, hogy ez a jelenség miért nem létezik, hanem azt is, hogy miért nem jelent egy fikarcnyi problémát sem a nemléte, sőt, miért is nem javasolt módosítani a mentalitásunkon.

Tudom-tudom, erőltetetten cinikus vagyok, oly fiatal, mégis oly kiábrándult, szánni való, nyomorult lélek, Don Juan megkeseredett női manifesztációja, akinek szörnyű csalódások kérgesítették a szívét ily kőkeményre. Bevallom őszintén, sötétebb pillanataimban én is azért fohászkodom a teremtőhöz, hogy egy nap újra hinni tudjak a tündérmesékben. Ja, nem.

A kapcsolatok dinamikája

Amikor szeretünk valakit, akkor általában valamiért szeretjük. Szeretjük azért, aki. Ideális esetben színtisztán látjuk a személyiségét alkotó attribútumokat, és őszintén állítjuk, hogy azokért szeretjük őt. Szeretjük, amilyen ember. Először vizsgáljuk meg azt, hogy ez vajon elegendő-e egy kapcsolat kibontakozásához, és ami még fontosabb, az életben maradásához. A válasz egyszerű: nem, nem elegendő. Miért? Mert ennyivel nem vagyunk elégedettek.

A bolygónkat uraló élőlényekből igen rövid idő leforgása alatt előbújik a hisztérikus, elégedetlenkedő kisded, ha úgy érzik, hogy nem kapnak vissza épp annyit egy kapcsolattól, amennyit ők maguk belefektettek. Miért hazudjuk azt, hogy nincsenek elvárásaink? Ama sárgán ragyogó égitestnél is világosabb, hogy vannak.

Mik is ezek az elvárások?

Figyeljen rám, törődjön velem, hallgasson meg, értsen meg, töltsön velem időt, szeressen – csak néhány a legalapvetőbbek közül. Nem, az nem érv, hogy „ez magától értetődő”, és „normális esetben meg sem kell fogalmazni”, mint elvárást, mert a dolog kimondatlansága nem szünteti meg az elvárás mivoltát. Honnan lehet tudni, hogy obligát elvárás? Mert ha megszűnne, vagy ha nem is létezett volna, akkor súlyos, jóformán halálos problémákkal nézne szembe az adott kapcsolat. Mert szignifikáns változást okoz a romantikus társas viszonyainkban a jelenség. Mert nem viseljük el szó nélkül, ha a párunk még abban a heti egy órában is, amit a társaságunkban tölt, inkább a törpemalacok nemzetközi szépségversenyének szenteli figyelmét, mint nekünk.

A feltétel nélküli, önzetlen szeretet ugyebár azt jelenti, hogy minden tettemet az motiválja, hogy jót akarok tenni a másiknak, viszonzástól függetlenül. Nem számít, hogy mennyit kapok érte vissza, vagy visszakapom-e egyáltalán, mert engem a legtisztább, önzetlen szándék vezérel. Ilyen nem létezik. Csak akkor viselkedünk így, ha biztosak vagyunk abban, hogy érvényesül a mondás: jótett helyébe jót várj.

Illetve, ha valamely entitás bármiféle ellenszolgáltatás nélkül mégiscsak ad és ad, arra is van egy szavunk: balek. A balek, akit kihasználnak, lehúznak, megfejnek, kifacsarnak. Nem hiszem, hogy tévednék, amikor azt mondom, hogy ez a szó olyan konnotációkat hordoz, melyek nem aposztrofálhatók pozitívnak. Senki sem szeretne balek lenni. Alapvető elvárásunk minden emberi kapcsolatunkban, hogy minimum annyit kapjunk vissza, amennyit mi belefektettünk – időt, energiát, szeretetet.

Ezt hívják önbecsülésnek, ami, ha alaposan megvizsgáljuk, a legkevésbé sem az önzetlenségből fakad. Mindenki meghúzza azokat a határokat, ameddig elmehetnek vele szemben, mindenkinek van egy feltétel-rendszere, amin belül működteti a kapcsolatait. És ez így van jól. Nem kedvelem, amikor valaki az igazi, önzetlen szeretet dagályos szólamairól regél, mert alapvetően nem értek egyet a tézissel: ne álljunk önzetlenül a rendelkezésére olyannak, aki ezt nem viszonozza, mert akkor csak lábtörlők leszünk. 

És mi a helyzet az önzetlen szeretet érzésével?

Igaz az a mondat, hogy szeretni foglak, bármit teszel, bármi történjék? Szerény személyem halkan jegyzi meg, hogy a válasz ismételten nem. Mi történik akkor, amikor azt hisszük, hogy ismerünk valakit, és sziklaszilárd meggyőződésünk, hogy tudatában vagyunk minden tulajdonságának, aztán hirtelen történik valami, és rá kell ébrednünk, hogy talán nem az, akinek gondoltuk? Talán nem ismertük igazán?

Őszintén tudnánk szeretni valakit, aki szórakozásból kölyökkutyákat nyúz és a vérükben fürdik, aki kiirtotta a családunkat, aki szabadidejében embereket gyilkol, aki gyerekeket erőszakol, vagy aki a Magyarságkutató Intézet újdonsült munkatársa? Én kétlem. Szándékosan prezentálok ilyen idegborzoló példákat, mert tökéletesen modellezik a mondanivalómat. Senkit nem szeretünk feltétel nélkül. (Mielőtt felháborodottan fölhorgadna a széplelkű tömeg: a szülők igen.) És nem, az szintén nem érv, hogy ezek túlságosan földtől elrugaszkodott példák, mert a feltétel nélküliség a magyar szövegértés szabályai szerint értelmezve nem rendelkezik olyan sok jelentéssel. 

Ez nem tudatos, egyszerűen könnyen előfordulhat, hogy bizonyos események hatására valakire már nem tudunk úgy tekinteni, mint addig. Szakértői meglátásaim szerint az emberek igen nehezen tudják akár csak megtűrni azt, amivel messzemenőkig nem képesek egyetérteni, nemhogy szeretni és támogatni. Így eshet meg az a szomorú eset, hogy ha egy, addig a szívünk csücskét jelentő ember elkövet valamit, amit sose feltételeztünk volna róla, lassanként elapad a szívünkben a szeretet. Félreértés ne essék, nem olyan esetet pingálok épp, melyben megbántottak vagy megsértettek minket.

Őszintén szeretném azt gondolni, hogy nem ebbe a csoportba tartozom

Szeretném hinni, hogy nincsenek ábrándos illúzióim az engem körülvevő emberekről; szeretném hinni, hogy azáltal, hogy sokszor ismételgettem Freud adekvát téziseit, kellően kondícionáltam magam arra, hogy képes legyek ne a saját szemellenzőmön keresztül vizslatni őket. A modern feministák által bőszen átkozott héber úriember azt nyilatkozta, hogy sohasem lehetünk teljesen biztosak senkiben, mert oly sötét titkok, oly kiszámíthatatlan vágyak kavarognak az emberi tudat alatt húzódó réteg legsötétebb mélyén, melyek még hordozójuk előtt sem ismeretesek, ezért bármikor bármi megtörténhet.

Természetesen én sem áltatom magam azzal, hogy a világ összes bűnét meg tudnám bocsátani a szeretett személynek, de szeretném hinni, hogy nem az elmém által feldíszített és kiszínezett képet szeretem, és hogy képes vagyok nem csak nézni, de látni is azt, akit szívembe zártam. Mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy könnyen beszélek, mert az összes szerettem az Én kicsi pónim stábjából származik, leszögezem, hogy nem így van.

Akit a leginkább szeretek, annak rejt csak igazán félelmetes titkokat a tekintete.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: