Fiatal felnőtt + bizonytalan jövőkép + koronavírus = ?

Ez az utolsó félévem gyógytornász hallgatóként. Mit jelent ez? Január vége óta csak klinikai gyakorlaton veszünk (vettünk) részt, nincsenek már óráink az egyetem épületeiben. A szélrózsa minden irányába szétszóródtunk, hogy teljesítsük az utolsó feladatunkat, ami a diplomaszerzésünkhöz szükséges. (Persze korántsem a legutolsó, hiszen hátra van még a szakdolgozat megírása, leadása, majd megvédése és a mindent eldöntő államvizsga.)

Június elején már végeztünk is volna mindennel, lett volna még egy diplomaosztó, ünneplések, hogy igen, megcsináltuk! Utána pedig egy jól megérdemelt nyári szünet, ami után ezúttal elmarad a szeptemberi tanévkezdés, egy stresszes tárgyfelvétel és a többi. Nyáron a barátnőkkel elutaztunk volna, idén messzebbre, mint a Balaton; meglátogattam volna külföldön élő unokatesómat, a legjobb barátomat, aki szintén külföldön él, jöttek volna a fesztiválok, utazások, nyaralások. Szeptemberben még kihasználtam volna az egyetem adta lehetőségeket, elmentem volna Erasmus+ program keretén belül diploma utáni szakmai gyakorlatra egy pár hónapra, mielőtt tényleg bevetem magam a dolgozó emberek kőkemény világába.

Ez volt az én nagy tervem. Aztán megjelent egy vírus, ami olyan pici, hogy szabad szemmel nem látjuk, mégis képes volt az egész világot a feje tetejére állítani. Minden megkérdőjeleződött, bezártak az egyetemek, az iskolák, a szórakozóhelyek, mindenkit az otthon biztonságába kényszerít (Igen, tudom itt a nagy kérdés, hogy vajon mennyire biztonságos az, mondjon akárki akármit, de ennyire összezárva a családdal, legyen az bármennyire is tökéletes viszony, senkinek nem könnyű, és lassan, de biztosan egymás agyára mennek a családtagok is, ha nem figyelünk oda erre).

Lehet vitatkozni, és mondhatjuk, hogy megérdemelte az emberiség, hogy most kicsit magába nézzen, hogy lelassuljunk, értékeljük az apró dolgokat, ne hajkurásszunk felesleges javakat. Mondhatjuk, hogy ez a csodálatos bolygó, melyen élhetünk így gyógyul, most kicsit hagyjuk fellélegezni. Vagy beszélhetnénk arról is, hogy egyesek szerint ez egy hatalmas összeesküvés része, itt is lesznek nyertesek a végén. Aztán jön a nagy kérdés, ami kétségkívül mindenkit foglalkoztat: „Mi lesz most?”. Eseményeket, rendezvényeket mondanak le, halasztanak el, felborult az eddig olyan biztonságosnak hitt kis rendszerünk, amiben éltünk. Elvesztek a hétköznapjaink, elveszett a mindennapi rutin, lassan már azt se tudjuk számon tartani, milyen nap van valójában és kaptunk egy nagy adag bizonytalanságot, ami a fejünk felett lebeg, mint Damoklész kardja.

Egy új világ van kialakulóban, nem tudjuk előre, lehet csak átmeneti lesz, de lehet, véglegesen megváltoztat mindent. Az emberek igyekeznek alkalmazkodni az új helyzethez, ami nagyon nem könnyű. Majd 50 év múlva visszatekintünk és levonhatunk mindenféle következtetést, statisztikát és egyebet. Majd akkor tudni fogjuk, mi lett volna a helyes és mi nem. Amit most tehetünk az az, hogy a lehető legjobb tudásunk szerint cselekszünk, elfogadjuk azt, amit a hatalom diktál és reménykedünk, bízunk abban, hogy minden rendbe jön. Segítjük azt, aki rászorul, összefogunk, tudva, hogy vége lesz.

23 éves vagyok, rohamosan közeledem a tanulmányaim végéhez, nemsokára (ha a járvány is úgy akarja) diplomás ember lesz belőlem és még mindig tele vagyok kétségekkel a jövőmet illetően. Az ember azt gondolná, ennyi idősen azért már lesz egy kialakult jövőképe az ember lányának. Van is, halványan a távoli jövőben el tudom képzelni magam, ahogy a szakmában elhelyezkedve dolgozom, amikor hazamegyek, otthon van egy férj, gyerekek, kertes ház. Ahogy telnek az évek, egyre messzebb kerül ez az egész, körülöttem mindenkit eljegyeznek, mindenki házasodik, vannak, akik már 1-2 gyerkőccel babáznak és ezzel szemben itt vagyok én, aki rövidtávra tervez. Eddig egy-két hónappal előre, de a mostani helyzetet nézve igazából csak egyik napról a másikra, mert akkora a bizonytalanság.

A határidők csúsznak, nem tudunk semmi biztosat, valószínűleg meg lesz az a fránya diploma is, persze egy taláros diplomaosztóban kételkedem, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem baj. Nagyon vártam ebben az évben, hogy ott feszítsek a pódiumon a szeretteim előtt, hogy büszkék legyenek rám, hogy én büszke legyek saját magamra, hogy végig csináltam ezt a négy évet. Sokszor nehéz volt, sokat kellett érte tenni, de mindig megtettem a tőlem telhető legtöbbet, és tessék, végre ott állnék, átvéve a jól megérdemelt jutalmat. De ez is kétséges, minden azzá vált.

Márciusban még a hó is esett egyes helyeken, még az időjárás is érzi, hogy valami nem stimmel. Mintha az életem különböző részei egy-egy pillérek lennének, ahol én vagyok a vár. Szép lassan pedig mindegyik omlik össze, én pedig ott állok középen, igyekszem összekaparni a maradékot és valami újat építeni belőle. Vajon ezek az érzések csak nőni fognak az idő előrehaladtával, vagy végre abbamarad a bizonytalanság?

További cikkek: