Fiatal generáció a meg nem értett mártír szerepben: egy Z-generációs belső boomerének véleménye

Amikor legutóbb belenéztem a tükörbe, még annyinak látszottam, amennyi vagyok. Huszonháromnak. Persze, ha kitátom a szám és egy zseblámpa segítségével önvizsgálatot tartok, akkor lehet, hogy megpillantok egy öreg, mogorva, indokolatlanul erős rúzst viselő, Margaret Thatcher frizurás idős hölgyet, gyöngysorral a nyakában, aki a gondolataimat a számba adja a belsőm mélyéről, nem tudom. Nem vagyok az „ezek a mai fiatalok” kezdetű, műfogsorcsattogtató- otthonkaborzoló-járókeretlóbáló mantrázásnak a híve, most mégis ezt fogom tenni, vállalva a kockázatát annak, hogy egy sor dühödt, önérzetes, késő tizen-és kora huszonéves fiatal előveszi a legnagyobb kommunikációs bombát, amivel a generációja rendelkezik, és hozzámvágja: OK boomer. Majd a szívem fölé helyezem Donald Trump képmását, és feltépem a ruhámat a vérengző tömeg előtt, azt üvöltve, hogy ide lőjetek! Természetesen akinek nem inge, az hagyja csak a napon száradni.

A generációm lusta. Gyenge, fizikailag és mentálisan is. Követelőző. Infantilis. Önámító. Önpusztító. A fiatalok nem hajlandók elfogadni, hogy az élet nem olyan, mint Fekete Pákó dalokra üzekedni egy luxusjachton, hanem sokkal inkább olyan, mint a kérdéses eset másnapja. Fájdalmas, nehéz, tele megbánással.

Azt hiszik, hogy nekik minden jár, amit csak ezüsttálcán, fehér kesztyűben kínálni tud az élet, és ehhez csak ki kell nyújtani a karjukat. Hiszen csak a hülyék robotolnak, ki akar áldozatokat hozni az életben, amikor úgyis olyan gyorsan vége lesz! Mi értelme bárminek, ha úgyis meghalunk? Konyhafilozófia, önfelmentő fejezet, első rész, taps-taps.

De sajnos ez nem így működik, a homokozóban még talán megkaparinthattam az összes játékot azáltal, hogy hisztérikusan a földhöz csapkodtam magam, és anyám akkor is megetetett, ha összetörtem a családi porcelán kockacukortartót és mézcsurgatót légtornászás közben, de időközben fel kellett nőnöm, és rá kellett jönnöm, hogy az élet nem maradhat olyan, mint gyerekkoromban.

Rengeteg fiatal azonban még mindig a homokozóban fetreng, és sírva dörgöli az arcába a homokot, mert nem akar felnőni, és azt hiszi, hogy ha elég hangosan és elég agresszívan követelőzik, a világ végül teljesíteni fogja az akaratát.

Hiába, a Nap reggel felkel és este lemegy, nem számít, hogy mennyire erőltetjük az ellenkezőjét. A világ működésének vannak bizonyos szabályai, akár tetszik, akár nem. Ilyen például az, hogy élelmiszert pénzért lehet vásárolni, és a pénzt a munkáért cserébe kapja az ember, nem azért, mert szépen mutatnak rajta az Instagram filterek, vagy mert megnyerné a Tik-Tok bajnokságot, vagy tökéletesen tud azonosulni Lil Peep világfájdalmával. Kötelesség és felelősség, amit ő is kihagyott a dalaiból.

A fiatalok sértettek, rendkívül önérzetesek és ellenségesek, kedvenc szerepük a meg nem értett mártír szerep. Őket igazságtalanul támadja az egész világ, állandó szereplőik az egyfelvonásos, életnek nevezett monodrámáiknak. Őket folyton leszólják, folyton kioktatják, folyton megbántják, történeteik pedig általában ott kezdődnek, hogy őket miféle sérelem érte.

A SE, azaz a sérelem előtti időszak nem szerepel a történelemkönyveikben, a már említett Lil Peep-i világfájdalmuk sűrű ködöt von az elméjük köré, elhomályosítva a látásukat. A fiatal generáció igazi, nagybetűs mártír, az a rosszabbik fajta, nem a csendben szenvedő, hanem amelyiknek ha felhívják a figyelmét a hiányosságaira, megsértődik, ahelyett, hogy javítana rajtuk.

Eszébe nem jut elgondolkodni a kritikák igazságtartalmán, nem képes felszívni magát és csak azért is megcsinálni, inkább sértődötten vagdalkozik. Ha kijavítják, a torkának ugrik annak, aki kijavította, igazságtartalomtól függetlenül. Különlegesnek képzeli magát, és ezt hivatott kifejezni a külsejével, azonban ha sokan gyűlnek össze egy helyen, a sok színes haj, Adidas melegítő és veganizmust hirdető vászontáska mégis egy homogén masszává olvad össze.

Bicskanyitogató arroganciával viszonyul mindenkihez, aki ellentmond neki, közben folyamatosan panaszkodik, hogy mennyire el van nyomva. Úgy gondolja, hogy újraírhatja az evolúciót, a biológia szabályait, és az emberiség történelmét is számára kedvező módon. A kritikus hangokat azonnal elhallgattatják, aki félénken megemlíti, hogy egy kicsit el van vetve az a bizonyos sulyok, arra rögtön rásütik, hogy náci, fasiszta, és bizonyára Joseph Goebbels szellemét próbálja megidézni esténként.

Érzem a bensőmben lakozó idős hölgy ingerültségét, a sisak-frizura összekócolódott, a rúzs elkenődött a fogsorán, a gyöngysor csálén áll, miközben az öklét rázza, úgyhogy szabadon engedem a bensőmben lakozó véres szájú boomert.

Kedves fiatalok!

Az élet kemény. Az élet nehéz, az élet igazságtalan. Áldozatokat követel, kitartást, önmegtartóztatást. Nem lehet mindent olyanná formálni, mint amilyen akkor volt, amikor még gondtalanul ettétek a homokpogácsákat a játszótéren, és szórtátok egymás szemébe a koszt, mert azok az idők elmúltak. Az anyátok volt az első és az utolsó ember, aki csak önmagatokért szeretett titeket, a világ nem úgy működik, hogy mindenki teljesítmény nélkül benyújta a számlát arról, ami szerinte jár neki.

Az embereknek elvárásaik vannak, és az elvárásoknak meg kell felelni. Teljesíteni kell. A kritikából építkezünk, a negatív visszacsatolás segítségével fejlesztjük magunkat. A sértődött, citromba harapott arckifejezés és a Honthy Hannát megszégyenítő előadás még Kocsis Zoltánnak sem áll jól. Amikor valami nem sikerül, nem az egész világot kellene megpróbálni megváltoztatni, hanem saját magunkat, de legalábbis el kellene gondolkodni, hogy ne adj isten nem bennünk van-e a hiba.

Az életnek nem kell csak a mókuskerék hajtásából állnia, de az embernek dolgoznia kell azért, hogy legyen mit ennie és legyen hol laknia. Igen, minden nap kell dolgoznia, igen, hosszú éveken keresztül. Akinek szerencséje van, az szereti a munkáját, de akinek nincs, az nem, viszont ételt és ruhát nem adnak még a Pillangókisasszony legszebb áriájáért sem – kivéve, ha Domingonak hívnak titeket. Amikor valaki kritikával illet, az biztosan rosszul esik, mindenkinek rosszul esik, ilyen az emberi ego, de az érzést és az azt követő tettet külön kell választani. Meg lehet védeni magunkat, de nem acsarkodással és nem személyeskedéssel, mert a kritika egyáltalán nem biztos, hogy támadást jelent.

A kedvenc idézetem a témában, amit legszívesebben a homlokomra tetováltatnék, szórólapokra nyomtatnék, és egy tehénkolompot rázva hirdetnék szerte a világban: „Just because you’re offended, that doesn’t mean you’re right.” Minden felnőtt embertől elvárok annyi intelligenciát és annyi önuralmat, hogy ezt meg tudja különböztetni.

Ha a kritizálónak igaza van, akkor nekünk kell fejlesztenünk magunkon, nincs ezzel semmi baj, senki nem tökéletes. Minél több hibát veszünk észre magunkon, annál többet lehet kijavítani. Sőt, kijavítani sem kötelező, csak akkor viseljük el a kritikákat. Ha valaki felhívja rá a figyelmet, hogy tévesek az ismereteitek egy bizonyos témában, vagy vitatkozni próbál az álláspontotokkal, akkor nem az illető életkorára vagy ruházatára vagy politikai nézeteire tett megjegyzésekkel kellene reagálni. Ha ostobaságot mond az ember, az könnyen kideríthető, nem vállalni a vitát azonban gyáva és gyenge dolog.

„Always be yourself, and don’t let anyone to question your worth. Ez egy gyönyörű gondolat, de nekem mégis jobban tetszik az, hogy „Always be yourself, unless you’re an asshole.” Rengeteg emberi tulajdonság létezik, és nem mindegyikkel okozunk örömet a környezetünknek. Természetesen senki nem hibátlan, és ha az idők végezetéig törekednénk rá, akkor sem valósulna meg, mert ez a tökéletlenség és a sebezhetőség egyszerre reménytelen és gyönyörű az emberben; de egyenesen azt hirdetni, hogy a rossz, másoknak ártó szokásainkon meg se próbáljunk változtatni, és ne vegyük figyelembe a környezetünk visszajelzéseit, mert nem hagyjuk, hogy más rossz érzést keltsen bennünk saját magunkkal kapcsolatban, véleményem szerint elég káros.

Külön örömömet lelem azoknak az ultra feminista posztoknak az olvasgatásában, amelyek kollektívan arra szólítják fel a férfiakat, hogy hagyjanak fel a „megszoksz vagy megszöksz” magatartással, mert egy kapcsolat a folyamatos együtt változásról, a jellemfejlődésről és a kompromisszumokról szól, ellenben  Dunát lehetne rekeszteni azokkal, ahol azt tanácsolják a nőknek, hogy eszük ágában se legyen megváltozni egy férfiért, ne akarjanak megfelelni senkinek, csak szeressék magukat ahogy vannak, ez mindennél fontosabb. I feel you sis. Oh wait.

A fiatal influencerek és Instagram költők között rendkívül népszerű ez a magatartás, talán csak Németh Szilárd zsír iránti elkötelezettségével vetekedik. Az összes sztoriból ez az üzenet folyik, mert mindenki gyönyörű és tökéletes úgy, ahogy van, esze ágában se legyen egy fikarcnyit is változtatni magán. Egyesek egész brandet építettek erre a gondolatra, és nem szégyellnek többezer forintokat elkérni egy A5-ös lapért, amire azt írták rá, hogy „Lélegezz, bocsásd meg magadnak azt, hogy nem kaptál levegőt.”

A cintányérozó majomtól nehéz lehetett meghallani az aranyat érő gondolatokat, és a rosegold filctoll is biztos nagyon drága volt, meg a fehérbor, amit alkotás közben iszogatott a művész. Sütőpapírra elnagyolt vonalakkal felrajzolt, apró kitűzőkért több ezer forintot kell fizetni, mert egy szőrős női hónaljat ábrázol. De persze a #bodypositive gondolatok felbecsülhetetlen értékűek.

A bennem élő idős hölgy elfáradt a kiabálástól, talán el is szunnyadt, nem is akarom zavarni. Amíg alszik, addig lehetek normális, átlagos Z-generációs fiatal, így ki is használom az időt, és visszatérek a Tik-Tok-ozáshoz. Természetesen a fent felsoroltak csak az én és az inner boomer véleményét tükrözik, és kicsit mégis különbözni szeretnék Bayer Zsolttól, mert a gondolattól is borsódzik a hátam, hogy bármiben is hasonlítunk a lovag úrral, úgyhogy leszögezném, hogy nem vonatkozik a bűvös Z-generáció minden tagjára.

Rengeteg a kivétel a fiatalok között is, akik rácáfolnak ezekre a tapasztalatokra.

További cikkek: