Fiatal vagy, barátokkal, programokkal, nem lehetsz magányos! Ó, dehogynem…

Pár napja már górcső alá vettük a magány témakörét, kutatások százalékos eredményeit, a magány mellékhatásait és kialakulásának miértjeit fejtegettük. Egyre jobban és jobban beleástam magam a témába, majd a barátaim, ismerőseim körében is pedzegetni kezdtem: hamar kiderült, hogy nagyon is osztják a véleményem. A fiatalokat egyszerűen nyomasztja az egyedüllét, akár ki is jelenthetjük, a huszonévesek zöme gyakran magányosnak érzi magát. Sok ismerősük van, sok emberrel vannak körülvéve, állandóan programokra járnak, mégis magányosak. Miért érzik magukat egyedül generációm tagjai? Mit kellene tenni az ellen, hogy az egyedüllét negatív pólusa ne jelenjen meg mindennapjai(n)kban? Egy kötetlenebb, kutatási adatoktól mentes ezredfordulós tollából megírt cikk következik a fiatalkori magányérzetről.

Nem vagyunk egyedül az egyedüllétben

Szokták mondani, hogy az ember nagy tömegben a legmagányosabb. Erre akkor jöttem rá, amikor rengeteg időt töltöttem ingázással embertársaimmal összezárva, ekkor teljesen lecsatlakoztam a körülöttem lévő világról, elmerültem a saját kis belső világomban. Pont egy ilyen alkalommal történt, amikor a metrón ülve egy síró fiatal lány ült le velem szembe. Körbenéztem, és láttam, hogy az emberek ezt szolid diszkrációval kezelik: a síró lány konkrétan láthatatlanná vált a nagy tömegben. Mintha ott se lett volna. Hüppögött, de nem néztek rá. 

Elvégre a metrón nem nézik egymást az emberek. Nem illik. Ott aztán zokoghatunk, bőghetünk is, senki sem fogja szóvá tenni. Konszolidáltan elfordítják a fejüket, bele a könyvbe, a telefonba vagy a Messengerbe. Csak felzsúfolódunk a hullámzó embertömegből a szerelvényre, majd pedig amilyen gyorsan csak tudunk, lezsúfolódunk – mindezt anélkül, hogy valóban (meg)láttuk volna egymást.

Ez nem csak a metrón van így. Az életünkben, az emberi kapcsolatainkban, a mindennapjainkban is előfordul. Túl sok a hamis érdeklődés, túl sok a felszínes csevej, túl sokszor érezzük azt, hogy nem nyílhatunk meg, nem vallhatunk félelmeinkről, álmainkról, problémáinkról – de úgy őszintén, finomított verzió nélkül. A magyar fiatalok az európai magányélvonalban vannak, a válasz erre pedig legtöbbször annyi, hogy erről ők maguk tehetnek. Valóban így lenne?

A minőségi együtt töltött idő totális hiánya

Tény és való, hogy nagy szerepe van az okoseszközök megjelenésének abban, hogy egyre inkább bezárjuk a saját kis világunkba magunkat. Az emberi kapcsolataink elszegényesednek, minőségében romló tendenciát mutatnak – ezt pedig néha észre sem vesszük, mert hozzászokunk.

Egy idő után csak megfogalmaztam magamnak: elégedetlen vagyok azzal, amit az alkalmankénti kocsmázások, iszogatások, Messenger beszélgetések nyújtanak. Elegem van a felületes beszélgetésekből, a komolytalan témákból, és észre kellett vennem, hogy a társaság már rég nem garancia arra, hogy ne érezzem magam magányosnak. Művi kapcsolatok, művi kapcsolatok mindenhol.

Az emberek nem mernek beszélni az igazi problémáikról, nehézségeikről. Például arról, hogy már fél éve a depresszió mélyén ülnek, vagy arról, hogy minden egyes napot egy végeláthatatlan harcnak fognak fel. Vagy arról, hogy úgy érzik, egy nagy senkik. Valahogy nem tudunk (vagy nem akarunk/merünk) sikeresen kommunikálni, többségünk a szülőktől sem látott helyes példát. Belemegyünk a látszat csevegésekbe, az úgynevezett small talkokba, kapcsolatainkat nem mélyítjük, inkább csak egy szinten stagnáltatjuk. Hogy ott legyen. De minek? Ezzel csak kövezzük az utat az elmagányosodás felé. Ezerszer jobban fáj körbenézni a nagy baráti tömegben és realizálni, hogy senkihez se kapcsolódunk úgy igazán.

A felnőtt élet buktatói

Sokan egyébként a felnőtté válás és a prioritások megváltozásával érvelnek a mellett, hogy régebbi kapcsolatai felszínessé váltak vagy épp eltűntek.Tudom, mert én is beleestem ebbe a csapdába, és mert számos barátom is. Úgy tűnik, mindannyian a személyes időből csípünk le, ha beköszönt a nagybetűs Élet.

Persze értem én, hogy az egyetem lejártával a barátok elköltöznek, szétszélednek, mindenki a saját életének egyengetésével van elfoglalva. Azt is értem, hogy a feladataink, a munkánk, a megszokott, jól bejárt utak gátat szabnak annak, hogy nyissunk a világra és másokra. És még azt is értem, hogy nemhogy egy nyaralást, de egy egyszerű kávézást is nehéz összeegyeztetni a város másik felén élő barátainkkal.

A baj csak az, hogy ahhoz, hogy valami elmélyüljön, áldozatokat kell hozni, amire talán egyre kevésbé vagyunk képesek és hajlandók. Márpedig a barátságok, mély emberi kapcsolatok befektetett minőségi időt kívánnak. Könnyű elhanyagolni ezeréves barátságokat, ha frissen házasodtunk vagy nősültünk, vagy ha esetleg egy friss kapcsolat van alakulóban. Könnyű elveszni a munkában, a karrierünk felé való menetelésben, esetleg az új impulzusokban. Könnyű állandóan utazni, költözni, menetelni, állandóan új embereket megismerni. Könnyű elhagyni régi, bejáratott kapcsolatokat, hogy helyet adjunk az épp aktuális ismerőseinknek, hogy majd azokat idővel ismét lecseréljük – de mindezeknek nagy eséllyel magány az ára. Tudom, mert érzem, tapasztalom és látom. Az ember alapvetően társas lény. Belepusztul a magányba, amibe mondhatni az élet játéka sodorja, ha épp nem vigyáz és nem figyel kellőképpen.  

Hova tart mindez?

Tehát ott tartunk, hogy szomjazunk a szeretetre és a figyelemre. Sok múlik rajtunk is, hogy mennyire érezzük magunkat magányosnak. Saját bőrén tanul az ember, de előbb utóbb belátjuk: a hús-vér találkozásokra legalább annyira szükségünk van, mint a minőségi együtt töltött időre. Ezt nem tudja helyettesíteni se egy szelfi, se egy FaceTime, se egy hangüzenet. Mindegyik generációnak az elfogadásra, nyílt kommunikációra, őszinte kapcsolatok kiépítésére – nem pedig lecserélésére, elfeledésére – kellene törekednie.

Abban a világban élünk, ahol a kemény munka, a sok pénz, az álomélet egyszerűen nem garantálja a boldogságot. Mert magányosan, felszínes kapcsolatokkal, állandóan cserélődő, hamis barátokkal nem lehetünk boldogok. Ne hagyjuk, hogy a társadalmi magány megnyilvánulási formái négyzetes sebességgel növekedjenek!

További cikkek: