Fiatalok, van remény!

„Fiatalok, van remény!” – jó kis cím. Jó kis mondat, gondolom sokszor elhangzott ez már különböző korokban különböző fiatalok felé intézve. De vajon tényleg van-e? Én azt hiszem, fiatalnak mondhatom magam a huszonöt évemmel, és ahogy ezt írom, tényleg úgy érzem, van remény. De ez nem volt, és nincs mindig így.

Amikor megláttam a pályázati kiírást, a válaszom ez volt: „Nincs!”

Nincs remény. Hogyan is lenne? Depressziós vagyok, mert nem látok utat, amin elindulhatnék – amióta szabadultam a gimiből, csak tengek-lengek, ilyen-olyan melókkal finanszírozom a káros függőségeimet, huszonöt évesen a szüleimnél lakom (más ilyenkor már családapa), az egyetemből egy félévet bírtam lehúzni – a barátaim már mind elvégezték – , párkapcsolatra pedig évek óta még csak gondolni sem tudok. 

Az ország, ahol élek, egyre inkább kétpólusúvá válik, és nincs érdemi kommunikáció a két oldal között, csak acsarkodás. És így megy ez globálisan is. Bámulom éjjelenként a Youtube-ot, nézem, ahogy Amerikában kitör a káosz, lövöldöznek Hong-Kongban, Észak-Korea meg csak Észak-Korea. Nézem, olvasom, hallom és érzem is, ahogy az emberiség tönkreteszi a Földet, pumpálja a mérget a levegőbe, a vízbe és a földbe, vágja maga alatt a fát, ahogy egyre távolodunk egymástól, a valóságtól, és elmenekülünk egy digitális művilágba. Engem már nem érdekel, ha a meló fekete, nekem már úgysem lesz nyugdíjam.

Ilyen gondolatvilágban ért el hozzám ez a kiírás, és bevallom, megijedtem ettől a választól. De nem is hittem el igazán. Hiszen ha nincs remény, akkor miért megyek tovább, miért megy bárki tovább? Még itt vagyok, tehát kell hogy legyen remény még bennem is, aki azt hittem, bennem sosem volt. Elkezdtem hát kutakodni, három hete ezt a kérdést rágom. Van-e remény számomra, a generációm számára, az emberiség, a világ számára? Van. Erre jutottam. Ha nem lenne, nem írnám ezt a sok mindent, hanem a kanapén fetrengenék és utálnám magamat.

Van remény, fiatalok, mégpedig bennünk, bennetek

Bennem, benned, mindenkiben. Mi meggyógyíthatjuk a világot, mi még képesek vagyunk megváltoztatni a szokásainkat, nekünk még van időnk dolgozni magunkon, jobb emberekké válni, tanulni a szüleink, a nagyszüleink és az őseink hibáiból. Nem vagyunk mi sem tökéletesek, nem is leszünk azok, de azt hiszem, hogy még nem késő elsajátítani az életfilozófiát, miszerint: „Legalább annál legyek jobb ma, mint aki tegnap voltam.” Én megígérem, hogy mostantól rendet tartok otthon, elmosogatok, megetetem a macskát, ha te is megígéred, hogy megteszel valamit holnaptól minden nap, amit eddig elhanyagoltál.

Az a baj, hogy letaglóznak minket a modern kor problémái, túl nagyok, túl távoliak, egy ember szinte semmit nem tehet, ami bármilyen hatással lenne ezekre.. De a hangsúly ezen van: „szinte”. Egy ember szinte semmit nem tehet, de a világon, az országunkban nem csak egy ember él. Ha már száz ember csinál valamit, ami jobbá teszi a világot, az rengeteget számíthat. De nem kell még ilyen messzire sem menni! Talán nem is olyan elenyésző mennyiség ez a „szinte”.

Ha egy ember tesz valamit, amitől jobb lesz a világ, már az is számít. Ha felveszel a földről egy eldobott sörösdobozt, ha leállsz öt percre beszélgetni egy hajléktalannal, ha kiengedsz valakit egy kereszteződésben, már attól is jobb egy kicsit minden. És minél több ember minél több ilyen dolgot tesz, annál jobb lesz. Talán nem is csak az utcán lehet jót tenni. Mi lenne, ha kivételesen te hívnád fel a nagyit, nem ő téged? Ha egyszer kérdés nélkül vinnél egy sört a fotelben tespedő másik felednek? Ha végre megbeszélnéd a szomszéddal, hogy először csak azért nem köszöntél, mert nem tudtad, hogy ott lakik, de most már köszönni fogsz? Mi lenne, ha leülnél egyszer fél órára egy költségvetést kiokoskodni? Ha ráírnál végre arra a fiúra/lányra? Ha nem kérnéd már ki azt az utolsót? Mennyivel lenne jobb a világ, ha mindenki megtenné ezeket az apró dolgokat?

Jó tett helyébe jót várj

Ha jó dolgokat teszel, lesz rá válaszreakció a világtól, még ha nem is veszed azt észre. Ha pedig jó dolgokat teszel, de mégis úgy látod, a világ és benne mindenki egyre rosszabbá válik, lehet nem csinálod jól a jó dolgokat, vagy nem veszed észre, ha más teszi őket – vagy legrosszabb esetben igazad van, akkor pedig legalább az Apokalipszis közepette nyugodt szívvel olvadhatsz atomjaidra, hiszen „te mindent megtettél”. Nekem ez is elég lenne, de persze önző emberi lényként nem bánom, ha az önzetlenségért kapok cserébe valamit.

Úgyszintén önzőségem késztet arra, hogy igyekezzek fejlődni, tudást magamba szívni, kapcsolatokat építeni, mert tudom, hogy jó lesz majd nekem ott, a felső tízezerben. De ha egyszer ott leszek azt is tudni fogom, hogy onnan sokkal nagyobb mértékben tudom majd a jó irányba billenteni a világ mérlegét.

Hát, ez lenne az én kis elmélkedésem. Azt hiszem, az, hogy valaki olyan mondja, aki depressziós, nincsenek céljai, huszonöt évesen a szüleinél lakik, egy félévet tudott lehúzni az egyetemen és évek óta párkapcsolatra még csak gondolni sem tud, igazolja az állítást, miszerint: „Fiatalok, van remény!”

További cikkek: