Fröcskölődés és rágalmazás: hasznos vagy káros az online kommentek világa?

Hőbörögni, felháborodni és asztalt csapkodva tiltakozni könnyebb, mint valaha: csak internet és kommentrészleg kell hozzá. Rengeteg időt töltünk ezek olvasgatásával, a jelenséget magamban el is neveztem kommentmozizásnak – noha már félek megnyitni például az Index cikkekhez tartozó véleményszekciót. Az ott található írásos megnyilvánulásokat olvasva egyre inkább az az érzésem támad, hogy az online kommentek megnyitották a legrosszabb emberi viselkedésfajták Pandora szelencéjét. Felmerült bennem a kérdés: vajon miért engedünk meg magunknak olyan inhumánus, eltorzult, civilizálatlan megjegyzéseket, ítéleteket és vádaskodásokat, amelyeket négyszemközti beszélgetésekben talán sosem vállalnánk fel? Nagyon úgy tűnik, hogy a kommentszekció a normális vitakultúrára fogékony emberek helyett inkább habzó szájú huligánokat teremt. Akik ránk is hatással lehetnek.

Acsarkodás, hőbörgés és rágalmazás, avagy a fröcskölődés pszichológiája

Már egy jó ideje kerülöm az online vitákat és párbeszédeket: sosem tudtam ép ésszel felfogni, hogy mi vezethet rá egy embert arra, hogy olyanokat és úgy gondoljon, kívánjon, írjon akár egy friss gyászhír, akár egy állatkínzásos vagy gyermekét elvesztő anyukás eset alatt. Mercedes Grabowski, ismertebb nevén August Ames pornósztár közvetlenül öngyilkossága előtti Twitter posztja alatt például az „egyen cianid kapszulát” komment virított. De hogy saját tapasztalatból eredő példát is említsek: a többszerelműségről szóló cikkem egyik – nagy felháborodást követően mára már törölt – hozzászólásában a poliamor emberek feletti ítéletalkotás volt kifejezve, melyben az ilyen emberek lényegében – dobpergés – korcsok.

De könnyen előfordulhat az is, hogy a hozzászólók nem is az adott témára reflektálnak, sőt, továbbmegyek: az sem ritka, hogy el sem (vagy végig sem) olvassák az anyagot. Csak tömény frusztrációt, agressziót, rosszindulatot borítanak a billentyűzetre, mert rombolni akarnak, destrukciót megvalósítani. A hírportálokat, magazinokat és a fórumokat jóformán elárasztja a több tíz percig fogalmazott, többoldalas acsarkodás-rengeteg, amit megmondok őszintén, sosem értettem. Ennyi energiát beletenni egy rosszindulatú kommentbe? Ennyi energiát kellene beletenni egy építő jellegű hozzászólásba.

Egy bántó, sértő komment csak még több bántó, sértő kommentet szül

A legrosszabb az, hogy az agresszívan kommunikáló egyének szinte egymást erősítik, egymás táptalajaként szolgálnak (ezt nevezik csürhe effektusnak), ráadásul minél trágárabb kommentek érkeznek az adott tartalom alá, az olvasók véleménye annál szélsőségesebbé, sarkítottabbá és előítéletesebbé válik (ez pedig a trágár-hatás). Ennek egyik következménye pedig az, hogy a vulgáris megnyilvánulásokat követően egyre több ember üt meg ellenséges hangnemet, ráadásul egyre könnyebben – elindítva ezzel a tömény agresszió lavináját, az ócsárlás netovábbját. Egy komment csak még több kommentet termel, legyen az a hozzászólás akár támogató, akár undorító.

Az indulatkommentelők két főbb típusa:

  • Azt figyeltem meg, hogy létezik a hozzászólóknak egy olyan fajtája, akik a csontig ható félelem miatt vicsorognak első másodperctől fogva az összes többi emberre, de egy szép szóval, kedves hozzászólással már szinte azonnal megszelídíthetőek.
  • És vannak azok a hozzászólók is – és ez bizony a súlyosabbik eset –, akiket a közbeszéd, a politika, a környezet – satöbbi – tréníroz már hosszú évek óta stabil elkeseredésre, felfokozott indulatra, adott szemléletmódra. Persze, szólásszabadság van, bármit és bárhogyan közölhetünk, de nagyon sokszor érzem azt, hogy elfelejtjük emberi mivoltunkat: gyakran úgy beszélünk egymással – de inkább csak egymáshoz – mintha állatok lennénk.

(Az agresszív kommentpszichológia mélylélektani okairól sem árt tudni egy s mást: a heves indulatokkal telt megnyilvánulások mögött nagy valószínűséggel állhat traumatizált élmény, terhelt gyermekkor, önértékelési probléma, abúzús, rideg anya és apa, figyelemhiány, elnyomott düh, elismerésigény, befásult hétköznap – a lista szinte végtelen, ahogy az emberi elme leleményessége is.)

Mit lehet tenni akkor, ha nem akarjuk kitenni magunkat mások agresszivitásának?

Nagyon is fontos, hogy fel tudjuk ismerni a kártékony embereket nemcsak közvetlen környezetünkben, de az online világunkban is. Hogy ne vonódjunk be érzelmileg a gerjesztett ócsárlásba, hogy észrevegyük, a kontroll a mi kezünkben van, és hogy tudjunk egy olyan határt húzni, ami mögé már nem engedjük be a romboló emberek annál is rombolóbb megjegyzéseit. (A kommentblokkoló bővítményeket talán ezért is gondolom egyfajta 21. századi csodaszernek.) Ha tudjuk, hogy a virtuális világ sohasem fogja tudni kiszorítani, helyettesíteni a valódi érintkezést, már csak abban kell hinnünk, hogy képesek – és érdemesek! – vagyunk normális, civilizált eszmecserére. Tudjátok: ahogy a barátok szokták. Mert hiába vagyunk egymásnak idegenek, végső soron mindannyian emberek vagyunk.   

Az önellenőrzés legyen az első lépés

Nem vagyok egy nagy hozzászólós fajta, már csak azért is, mert tudatosan leszoktattam magam a kommentmozizásról. Az csak egy dolog, hogy az időmet vitte, de azt már nem engedhettem meg, hogy az idegállapotomat is tönkretegye. Azon ritka alkalmakkor azonban, amikor mégis kommentelésre vetemedek, három kérdést szoktam magamnak feltenni előtte: lényeges-e? Konstruktív-e? És a legfontosabb: jóindulatból fakad-e? (Bár az utóbbi kettő nagyon erősen összefügg.)

További cikkek: