Gimnazista évek: pokol vagy mennyország?

Vannak, akiknek a gimnáziumban eltöltött éveik életük legjobb és legboldogabb időszakának számít. Azonban akadnak olyanok is, akik inkább a pokol legsötétebb bugyrával jellemeznék azt a pár évet. A középiskola osztálytermeiben egy nagyon furcsa társadalmi buborék jön létre, amelyben egy rakás, pattanásokkal és álmokkal teli tinédzser nő fel és köt életre szóló barátságokat – a jobbik esetben. De csak a jobbik esetben. Néha igenis emberpróbálóan nehéz időszak tud az lenni, ha harminc „hormonkattos”, önmagát még nagyban kereső tinédzser hosszú évekig össze van zárva.

Miért lehetnek olyan nagyon jók a gimnazista évek?

Kezdjük a fényesebbik oldallal. A középiskolás évek magukba foglalják az elsők örömét: ott van az első szerelem, az a bizsergetős, mindent elsöprős érzés, amit még huszonévesen is üldözünk, és nem értjük, a többi miért nem olyan, mint a legelső. Gyerekek voltunk, dadogtunk, pirultunk, izzadtunk, tenyértördeltünk, olykor mondtunk vagy cselekedtünk valami olyan kínosat, amitől féltünk, sohasem fogjuk kiheverni.

Ott volt még az első csók, az első szex, és persze a „nem érdekel” korszakkal ötvözött lázadás, amikor dacoltunk mindennel és mindenkivel, még akkor is, amikor úgy hittük, nem. Akkor még tudtunk nem rohanni sehová, nem tudomást venni az idő múlásáról, nevetni könnykicsordultig, élvezni az apró pillanatokat és örülni a szünetben elmajszolt száraz kakaós csigának. Igen, tagadhatatlan, a gimnáziumi éveknek igenis megvan a maga szépsége: fiatalok voltunk és fogalmunk sem volt arról, hogy azok a régi, szép és felelősség nélküli idők abban a szent pillanatban voltak.  Na de most evezzünk egy kicsit hullámosabb vizekre.

Miért lehetnek olyan nagyon rosszak a gimnazista évek?

Igen, a gimnázium lehetne vidámpark is, de csak egy milliméter választja el attól, hogy sokan inkább vágóhídnak érezzék. A csodálatos elsők mögött ugyanis megbújik az egész osztály előtti megaláztatás, a népszerűségért vívott keseredett küzdelem, az idegölő, megnyomorító klikkesedés, a szülők és a tanárok elleni állandó csata, és a kétségbeesett, reménytelennek hitt harc a továbbtanulásban, az énkeresésben és az önismeretben – mindez persze egy kis hormonzűrös tinikorszakkal megspékelve.

És hogy mindez, hogy lehetséges? A zaklatás és a bántalmazás bölcsője egyértelműen az iskola – ez pedig a középiskolában csak tetőfokát hágja, ekkor már egyre fontosabbá válik az a fránya szociális tőke. A legszomorúbb az, hogy szinte mindig akad egy olyan diák, aki éppen áldozat. Akinek a mindennapjait nem az őszintén mosolygó barátok töltik meg, hanem az őt érintő cinkos összenevetések, kifigurázások, lelki bántalmazások és félelmek.

Mindennapos a dominanciaharc

A kiközösítés leggyakoribb oka a másság, ezért a diákok egy szinte lehetetlen feladat elé állítják magukat: úgy érzik, egyszerre kell kitűnni a tömegből és illeszkedni is bele. Ugyanis ha érezhetően mások vagyunk – például meg nem értett matekzsenik, esetleg még Dumbót is megszégyenítő, kiálló fülekkel rendelkezünk, vagy pedig az átlagosnál sokkal alacsonyabbak, magasabbak, vékonyabbak, teltebbek vagyunk -, bizony ránk szállnak, mert kilógunk a sorból, mindennapos céltáblává változunk, könyörtelenül peremhelyzetbe taszítanak. De még ha sikerült is beilleszkednünk, elfogadtatni, megértetni magunkat társainkkal, ott van az állandó félelem annak érdekében, hogy biztonságos pozíciónkat meg is tartsuk. Hatalomharc. Hatalomharc, minden egyes nap.

Felnőttkori problémák gyökere?

A szociometriai státusz élménye – esetünkben az iskolai kiközösítés – nagymértékben visszahat a fiatal kialakulóban lévő személyiségére. Könnyebben alakulhatnak ki önértékelési és önbizalom- problémák, kommunikációs nehézségek, sőt, előfordulhat, hogy a peremhelyzetben lévő diák sokkal gyanakvóbb, bizalmatlanabb lesz az átlagnál, az állandó védekezés miatt pedig későbbi közösségekbe is nehezebb becsatlakoznia.

Van olyan (már felnőtt) barátom, akinek mai napig az az első gondolata, ha a háta mögött kacajt hall, hogy rajta nevetnek. De olyan is, aki az őszinte dicséretet gyanakvással kezeli, és élből rosszindulatot feltételez mögötte a sok „Jó a cipőd meg a ruhád, hol vetted, turkálóban?” típusú középiskolai élmények miatt. De még olyan is, aki amiatt nem akar gyermeket, mert már fiatalkorában kiábrándult az őt érintő állandó gyermeki gonoszságból. Persze akad olyan is, akit mindez erősebb emberré tett – ez azonban csak a ritka kivétel.

A bántalmazók, az áldozatok és a nézők

Még a mai napig bennem van egyébként az a fojtó érzés, amikor egy unalmas órán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az a fiú, akit állandóan bántottak, feláll az óra közepén és torkaszakadtából, dagadó homlokérrel üvölti: ő ezt nem bírja, hagyják békén. Tudni kell, hogy a bullying, vagyis a megfélemlítés rendszerének három szereplője van: a bántalmazó, az áldozat és a néző. Sohasem bántottam senkit, egyetlen egy szóval sem, mégis hibásnak éreztem magamat is, és nem csak az agresszorokat. Mert „néző” voltam, aki ugyan nem terrorizálta, de nem is védte meg a kirekesztetteket. A diákokat igenis fel kell készíteni arra, hogy bántalmazás esetén kompetensen közbe tudjanak lépni, hiszen az áldozatnak támogatásra van szüksége, nem pedig néma nézőkre.

Elképesztő, hogy milyen mértékű hatalomharc folyik az ártalmatlannak hitt osztálytermekben. A kiközösítés sebei ugyan begyógyulhatnak, de örökre heget hagynak az emberben.

Netán iskolapszichológus kéne minden iskolába?

Mert a gimnázium néha igenis pokol.

 

További cikkek: