Gyakori, sokarcú és veszélyesebb, mint gondolnánk – A magány

Ha a magányról hallunk vagy magunk elé képzelünk egy magányos embert, akkor egyből valaki olyan jut eszünkbe, aki visszahúzódó, introvertált, szingli, kevés baráttal rendelkezik vagy csonka családban él. Igen, ezek mind adhatnak okot a magányra, azonban nem csak ilyen emberek lehetnek magányosak, illetve az előbb felsorolt tulajdonságokkal rendelkezők nem feltétlenül magányosak. Magányos lehet éppenséggel az is, aki párkapcsolatban él, vagy idilli család veszi körül, esetleg sok barátja van. Olyan emberek küzdenek a magány érzésével, akikről soha nem is gondolnánk. 

A modern korban az online világ  térhódításának köszönhetően, egyre inkább elszigetelődünk egymástól, ez pedig csak felerősíti bennünk az igényt a minőségi szociális kapcsolatokra. A magányosság és a magány érzése gyakoribb probléma a világon, mint azt elsőre gondolnánk. “Egy friss felmérés szerint az EU-ban minden negyedik ember magányosnak vallotta magát a covid-járvány elején, 2016-hoz képest pedig megnégyszereződött a magányos emberek száma Európában.” Ezekből az adatokból is látszik, hogy egy olyan problémáról beszélünk, ami rengeteg embert érint és nem szabad félvállról vennünk. 

Ha valaki magányosnak érzi magát, az azért van, mert valóban az. 

Ez az érzés nem jön elő hamisan, vagy mesterkélten, ha valaki így érzi magát, annak érdemes megvizsgálni az okát. Megfigyelésem szerint többféle magány is előjöhet az életünkben és nem is ugyanolyan érzés átélni őket. Ott van például a szociális ingerszegénység okozta magány. Amikor valaki nem jár el társaságba, keveset beszélget emberekkel, nincsenek aktív kapcsolatai. Ennek rengeteg oka lehet, és még az sem kizárt, hogy az illetőnek vannak barátai, csak éppen sosem érnek rá. Ez a jelenség annak az érzését is magával vonhatja, hogy “én nem vagyok neki elég fontos, hogy időt szakítson rám, tehát kevesebbet érek”, ami pedig már önértékelési zavarokat okozhat. Ha valaki a barátaitól folyamatos lerázást és elutasítást kap, vagy kifogásokba ütközik, akkor felmerülhet az az ötlet, hogy új barátok után nézzen, azonban ez közel sem egyszerű és szorongást vonz magával.

A másik gyakori eset, a párkapcsolat hiánya okozta magányosság érzése.

Simán lehet, hogy valakinek aktív társasági élete van és sok barátja, de nincs mellette egy stabil partner, egy igazi társ, így magányosnak érzi magát. A közös programok a barátokkal tökéletes alkalmak arra, hogy eltereljék a figyelmet erről az érzésről, ideig-óráig. Azonban nincs is annál rosszabb érzés, amikor felmerül a párkapcsolati téma a társaságban, és az ember azon kapja magát, hogy ő az egyetlen egyedülálló, aki nem tud hozzászólni a dolgokhoz. Majd szépen azon kezd el morfondírozni, hogy mindenkit hazavár valaki, csak éppen őt nem. E mellé még hozzátársul az intimitás, az érintés és a testi kapcsolat teljes hiánya, amit természetesen nem tud megélni a barátaival. Ettől szintén könnyen érezhetjük magunkat kevesebbnek vagy alacsonyabb rendűnek, még akkor is, ha logikusan belátjuk, hogy ez butaság, és egy ember értékét nem ebben mérjük. 

Társas magány

Persze az, hogy valaki párkapcsolatban él, önmagában még nem garancia sem a boldogságra, sem pedig arra, hogy sosem lesz magányos. Gondolom többeknek nem ismeretlen fogalom a “társas magány”, melyben habár két ember egy párt alkot, nincs meg köztük az intellektuális, intim, spirituális vagy testi kapcsolat. Ebben a felállásban, a párkapcsolat csak egy megszokott és kényelmes élethelyzet, de nem kielégítő. Bár bevallom, ilyenben még nem igazán volt részem, mégis el tudom képzelni, mennyire lélekölő lehet.

Alapvető szükségletünk lenne

Sokszor sajnos nem foglalkozunk a magánnyal eleget, pedig a szociális kapcsolatok és a valahová / valakihez tartozás érzése épp olyan alapszükségletünk, mint az evés vagy az alvás. Ennek evolúciós okai vannak, hiszen az ősembereknél, ha egy egyed elszakadt a törzstől, az egyet jelentett a biztos halállal. A kötődés, az intimitás, az intellektuális kapcsolódás vagy az érintés hiánya hatalmas gondokat tud okozni, nem csak a lelkünkben, de a testünkben is. Az University of Eastern Finland kutatása megállapította, hogy azon férfiaknak, akik egyedülállóak, társadalmilag elszigeteltek, 10 százalékkal nagyobb esélyük van arra, hogy rákosak legyenek, mint házas vagy kapcsolatban élő társaiknak. Lelki vonulatai mellett fizikai tüneteket is tud produkálni, legszélsőségesebb esetben pedig fizikai fájdalmat. De ez még nem minden. A magány, idősebb korban, felgyorsítja az Alzheimer-kór kialakulását, összefüggésbe hozható az infarktus gyakoriságával és kihatással van a fehérvérsejtek működésére is. 

Honnan tudjuk valakiről, hogy magányos? 

A rövid válasz az, hogy sehonnan. Sok magányos ember nem akarja kimutatni ezt az érzést a külvilág felé, mert gyengeségnek vagy szánalmasnak tartja. Pedig a fenti sorokból az következik, hogy egyáltalán nem egyedi eset és nem a gyengeség jele. Gyakran még egy közeli barátunkról vagy hozzátartozónkról is nehéz megállapítani, hogy magányos, mivel ennek egyáltalán nincsennek külső, látható jelei. Minket, huszonéveseket pedig kifejezetten érint ez a probléma, hiszen most szembesülünk azzal, hogy mennyi energiát igényel fenntartani a szociális kapcsolatainkat, a felnőtt élet hajtásában. Gyakran érezhetjük azt, hogy “senki sem ért meg minket”, vagy “elmondanám, de nincs kinek”. De fontos tisztában lennünk azzal, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel az érzésekkel. Teljesen normális és érthető, ha olykor így érezzük magunkat.

Összegezvén, a magány sokkal nagyobb probléma, mint azt elsőre gondolnánk és a következményei is sokkal súlyosabbak. Abban a korban, ahol az online térben mindenki kapcsolódik mindenkihez, a valóságban egyre kevésbé kapcsolódunk bárkihez. Felértékeljük a felületes online kapcsolatokat és elhanyagoljuk a valós és személyes interakciókat. Az evolúciós ösztönök azonban dolgoznak, és érezzük, hogy ez így nem jó, nem elég, nem valódi. Hogy erre mi lenne az ideális megoldás, azt nem tudom, de mindenképpen tennünk kell ellene valamit, mert egy magányos társadalom biztos nem lesz boldog.

Források:

További cikkek: