Gyermeket vállalni, vagy sem?

Néha úgy tűnhet, a világ egy kés hegyén ácsorog a gyerekkérdésben. Egyesek készpénznek veszik, hogy életük során világra fognak hozni valakit, mások pedig inkább várnak tíz percet a következő buszra, ha az ajtók nyitását követően felharsan a babasírás kakofóniája. Mindezzel nincsen probléma egészen addig, amíg fel nem merül az egymillió forintos kérdés: gyermeket vállalni, vagy sem?

Kevés olyan dilemma van az életben, amely ilyen heves indulatokat képes kiváltani. A magam részéről én is a leendő gyermektelenek táborát erősítem, sőt, aktív tagja vagyok egynéhány online childfree-fórumnak. Legfőképp azért, hogy tapasztalatokat gyűjtsek, és felmérjem, hihetek-e önmagamnak annak ellenére, hogy sosem terveztem a családfámat tovább virágoztatni. Nem akarok senkit sem az egyik irányba pressziózni, de akad néhány szempont, amelyet érdemes átgondolni, mielőtt az ember elkötelezné magát egy ilyen döntés mellett.

A gyerekvállalás nem csak rólad szól

Az ember millió indokot tud találni, hogy miért jó neki gyereket vállalni: értelmet lel az életében, nagyon cuki és neki is kell egy ilyen. Akar egy kis klónt, aki tükrözi az értékeit, valakit, aki továbbviszi az örökségét, lesz aki gondoskodjon róla öregkorában, megmenti a házasságot, satöbbi.

Az ilyen és ehhez hasonló indokok szinte mind a szülő egója körül keringenek, és nem veszik figyelembe azt tényt, hogy a születés által két-három ember sorsa pecsételődik meg mindörökre: a szülőké és a születendő gyermeké. Mivel a magzatot nem kérdezhetjük meg arról, ugyan kedve szottyant-e világra jönni, a leendő szülőkre hárul a felelősség, hogy olyan körülményeket teremtsenek leendő porontyuk számára, hogy abból mind jól jöhessenek ki.

Vannak persze anekdotikus bizonyítékai annak, hogy a szülőség a motivációját vesztett, depresszív emberek életébe felívelést hoz, ám ott van a mérleg másik oldala is: a mentális betegségre való hajlam örökletes jellege, vagy akár a szülés utáni depresszió hatása a gyermek fejlődésére.

Stefanie Stahl német pszichológus, a Benned élő gyermeknek otthonra kell lelnie c. könyv szerzője úgy véli, a gyermek életének első hat éve kritikus és maradandó hatással van élete további részére, és bármilyen negatív impulzus a későbbiekben csak kemény munkával küszöbölhető ki: a szülést megelőzően fennálló, illetve a szülés utáni depresszió különös veszélyt jelenthet erre az érzékeny időszakra.

Matthew D. Johnson pszichológia-professzor könyvében pedig arra a következtetésre jutott, hogy a gyermekvállalás káros hatással van a szülők partnerkapcsolatára, viszont csökkenti a válás valószínűségét. A házasságot tehát képes megmenteni egy gyerek, a minőségén azonban nem segít, amely mind a szülők, mind a gyermek életére rányomhatja bélyeget.

Gyermeket vállalni ezer okból lehet, de véleményem szerint csak egy esetben érdemes: még ha garantálni nem is tudjuk, de legjobb tudásunk szerint törekednünk kell arra, hogy önálló, boldog, kiegyensúlyozott embert neveljünk belőle, aki egy nap felfedezheti a saját és mások értékeit, és akit idővel egyenrangú, megbecsült félként kezelhetünk. Személy szerint még egy kutya örökbefogadásához is ekkora elvárásokkal viseltetek magam iránt, hát még egy leendő emberi lényt illetően.

Nyitott gondolkodás nélkül nem megy

A legtöbb ember, amikor nekivág a családtervezésnek, azzal számol, hogy a kipottyanó gyerek fiziológiailag egészséges lesz, valamint az első pillanattól kezdve a szülő megszokott értékeit és tulajdonságait fogja tükrözni. Márpedig igenis benne van a pakliban, hogy valami másként lesz. Előfordulhat, hogy valamilyen egészségkárosodással születik. Az is elképzelhető, hogy egy idő után felfedezzük az autizmus-spektrum tulajdonságait rajta. Ráébredhet, hogy a saját neméhez vonzódik, vagy dönthet úgy, hogy minden szabad percét a jódlizásnak kívánja szentelni.

Szülőként készen kell állnunk arra, hogy ha rajtunk múlik, gyermekünket ne érhesse hátrány, ha bármiben eltér a csordától. Ha a fogantatást megelőzően nem tudunk napirendre térni afelett, hogy esetleg nem neurotipikus, heteronormatív ügyvédet hozunk a világra, úgy a szülőséget érdemes nagyon sokszor meggondolni: ha nincs bennünk kellő nyitottság, hogy gyermekünket másságaival együtt elfogadjuk, úgy nem garantálhatjuk az első pontban tett ígéreteinket.

Rá mernéd bízni őt a jövőre?

Alexandria Ocasio-Cortez a legfiatalabb amerikai kongresszusi képviselők közé tartozik. Ha komolyan vesszük azt a népszerű érvet, miszerint ilyenkor a nőknek már magas fordulatszámon ketyeg a biológiai órája, Ocasio-Cortez akár dédelgethetné is a teherbe esés gondolatát. Ő volt ugyanakkor az, aki felvetette az ötletet: míg tényként kezelhető, hogy ötven éven belül a globális klímaváltozás az élhetetlenség határára sodorja a bolygónkat, jobban meg kéne gondolnunk, kitennénk-e születendő gyermekünket egy ilyen világnak. Főként abban az esetben, ha belekalkuláljuk: eggyel kevesebb gyerek vállalása közel évente 58 millió tonna szén-dioxid kibocsátást spórol meg a bolygónak.

Természetesen a történelem nagy szinuszgörbéjén mindig is voltak pillanatok, amikor alábbhagyott, vagy esetleg fellendült a szaporodási kedv, rendszerint háborúkat követően ragadták meg fiatalok a lehetőséget a családalapításra. A globális klímaváltozás azonban merőben más, precedensértékű esemény az emberiség történetében.

Persze lehet azt mondani – ahogy idősebb rokonok rendszerint meg is teszik a családi összejöveteleken -, hogy benne van a pakliban az a lehetőség, hogy a magzat fogja majd megváltani a világot. Vélhetően veled kapcsolatban is felmerült hasonló szándék, amikor családi körben bejelentették érkezésedet (“nagy dolgokra lesz hivatott!”), úgyhogy ki merném jelenteni, jelenleg mindkettőtöknek ugyanakkora esélye van megmenteni az emberiséget. Ebben a kérdésben nincsen jó és rossz válasz: csak döntések és következmények, melyeket szülőként hálás-hálátlan feladatunk lesz a vállunkra emelni.

A döntés egyedül a tietek, senki másé

Furcsán ellentmondásos kérdés tehát a szaporodásé: egyfelől egyike a legintimebb, legnehezebb döntéseknek, amellyel egy ember életében szembesülhet. Másfelől szemlátomást mindenki úgy érzi, hogy abszolút fel van hatalmazva, hogy mások hasonló döntéseiről ítéletet mondjon, befolyásolni kívánja azt, esetleg kontroll alatt tartsa. Lehet ez egy unokák után ácsingózó családtag, egy jószándékú barát, aki nem ismer nemet; vagy egy politikus, aki annak szenteli életét, hogy minden fogamzásgátló lekerüljön a polcokról, hogy kövezéssel büntessék az abortuszt, és megvalósuljon Margaret Atwood meséje a szolgálólányról.

Pedig itt van a kutya elásva: nem azért zajlik a nemi egyenjogúság évszázados harca, hogy aztán a 2020-as évek hajnalán a saját környezetünk próbáljon meg rendelkezni a szaporító szervrendszerünk felhasználásával. A mienkhez hasonló, európai, individualista társadalomban hosszú ideje a közmegegyezés alapja, hogy békében hagyjuk az embereket önálló döntéseket hozni, amíg az nem sért másik embert a szabadságában.

Az egyén különlegessége az egyediségében rejlik: nem mindenki akar végigmászni a karrierlétrán, hogy teljes értékűnek érezze magát. Nem mindenki akar hosszú távú kapcsolatban élni, talán jobban érzik magukat egyedül. Nem mindenki tart otthon háziállatot: megelégszenek az élet adta nem kevés felelősséggel. Ennek megfelelően pedig nem mindenkinek van motivációja, igénye, anyagi helyzete, felelősség-igénye, vagy egész egyszerűen kedve gyermeket nevelni.

Egy ideális világban ez valóban kizárólag a két leendő szülő egyetértésén és racionális döntésén múlna. Mivel azonban nem ideális világban élünk, a magunk részéről megtehetjük magunknak és embertársainknak azt a szívességet, hogy amikor a gyerekvállalás kérdésére kerül a sor, feltételezzük róluk, hogy jól megfontolt, alapos döntést hoztak, akár mellette, akár ellene foglalnak állást.

A fentebb sorolt dilemmák adottak, a döntés azonban kizárólag a tiétek.

Ez a cikk az író személyes álláspontját képviseli. Nálunk minden véleménynek helye van, írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra!

További cikkek: