Gyermekkori traumákból felnőttkori problémák: amikor kísért a múlt

A gyermekként elszenvedett apróbb fájdalmaink, esetleg nagyobb megaláztatásaink mintázata örökre beleégnek tudatalattinkba, és előfordulhat, hogy hosszú évtizedeken át cipeljük magunkkal a fel nem ismert következményeit. A felnőttkori lelki betegségek 85 százaléka ugyanis gyermekkorban gyökerezik: szüleinktől és más személyektől elszenvedett sérelmeink belénk vésődnek, és radikálisan meghatározzák későbbi önértékelésünket és kapcsolatainkat. A kérdés már csak az, hogy hogyan lehet felismerni őket? Lehet-e tenni valamit az ellen, hogy a gyermekkori – gyakran észrevétlen – traumák a felnőtt életünket ne keserítsék meg?

Gyermekkori problémák nem tűnnek el

El sem hinnénk, hogy mennyire érzékeny kis műszer a gyermekek lelke: gyakran több fájdalom és megaláztatás éri őket, mint a felnőtteket, hiszen kisebb a testi erejük, gyermeki őszinteségük és sérülékenységük miatt pedig sokkal inkább kiszolgáltatottabbá válnak az erőszaknak. Nem tudnak színlelni, játszmázni, csak önmagukat adva éreznek. Traumafogalmuk is sokkal tágabb a felnőttekénél: egy érett embernek trauma lehet a gyász, az állás elvesztése, a párkapcsolata válsága, egy kisgyereknek viszont legalább ilyen súlyos stressz lehet az, ha a homokozóban kitépik kezéből a vödröt vagy a lapátot. Gyermekkorunkban elszenvedett lelki sérelmeink azonban nem válnak köddé abban a pillanatban, ahogy betöltöttük a 18. életévünket, sokkal inkább beleégnek a tudatalattinkba – sőt, újabb kutatások szerint sejtszinten is rögződik.

Mindennapok és a tudatalatti

Fontos tudnunk, hogy cselekvéseink 80-90 százalékát a tudatalattink határozza meg. Azokban az élethelyzetekben, amikor szinte ösztönösen dühösek, szomorúak, tehetetlenek vagy szorongóak leszünk, akkor ezek a gyermekkori emlékek próbálnak felszínre törni – jól szemlélteti ezt Peti és Kata példája is.

Peti és Kata példája a mindennapi harcokra

Képzeljük csak el a következőt: tegyük fel, hogy Peti állandóan ideges lesz és kisebb dührohamot kap, ha élettársa, Kata, elfelejt valami olyat a boltból, amire neki nagy szüksége lett volna. Peti azonban nincs tisztában azzal, hogy dühének valódi oka egy mélyen rejlő, múltbeli sérelem: édesanyja gyermekkorában ugyanis nem vette komolyan kívánságait. Valahányszor Kata figyelmetlen, Peti tudatalattija ezt skandálja: „Nem vetted meg, pedig nekem az fontos volt! Rettegek attól, hogy nem hallasz meg, mint édesanyám!” A való életben pedig ezt mondja: “Megkértelek vagy szászor, hogy kérlek, vedd meg azt nekem, ez neked mégis miért ennyire nehéz?”

Kata azonban rendkívül érzékenyen reagál a kritikára, hiszen gyermekkorában nagyon nehezen tudott megfelelni szüleinek. Kata tudatalattija így érez: „Fejezd be, én mindent megteszek, nem értem, hogy miért érezteted azt állandóan, hogy nem vagyok neked elég jó, mint a szüleim!” Kata és Peti emiatt gyakran veszekednek szinte banális dolgokon, azonban fogalmuk sincs arról, hogy valójában mi is áll a dolgok hátterében: ami az ő esetükben elfojtott düh és szomorúság, amit a gyermek igényeit figyelmen kívül hagyó szülő váltott ki.

Peti és Kata példája természetesen csak reprezentatív jellegű, mégis segít megérteni, hogy mi mindenre lehet hatással gyermekkorunkban kialakult negatív dogmáink.

Dogma-harc 

Életünk első éveiben tehát pozitív és negatív dogmákat sajátítunk el, melyek a személyek közötti interakciók folyamán alakulnak ki. Negatív dogmára kiváló példa: “nem vagyok fontos”, “meg kell felelnem az elvárásoknak”, “nem tudok bízni”, “csak teher vagyok”, “nem lehet saját akaratom”, “nem mutathatok gyengeséget”, “nem törődnek velem”, “nem vagyok elég jó”. Peti esetében például a “nem vagyok fontos” dogma került felszínre: az említett példában úgy érezte, Kata nem szereti eléggé, és nem is veszi komolyan kívánságait. Ez volt az ő észlelése a történésekből, ez pedig villámgyorsan vezetett a sértettség és a düh érzéséhez. Peti tudata csak a dühnél kapcsolt be, a mélyebben rejlő kiváltó ok ismeretlen maradt számára, semmit sem sejtett dogmái felszínre kerüléséről.

Stefanie Stahl

Tudni kell, hogy nem létezik 100 százalékosan tökéletes gyermekkor, a boldog, támogató családban lévő gyermekek is gyűjthetnek be horzsolásokat és kaphatnak szüleiktől és környezetükben lévőktől olyan bevésődéseket, amik későbbi életükben nehézségeket okozhatnak. Ezek a nehézségek megnyilvánulhatnak akár megállapodási problémákban, indokolatlan féltékenységi rohamokban, esetleg „megmentő” reflexben – a lista végtelen. De ettől fantasztikus az emberi természet, megfelelő tudatossággal felismerhetjük az automatikus, tudatalatti válaszreakcióinkat. Stefanie Stahl, A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia című könyvében részletesen le van írva, hogy hogyan lehet negatív dogmáinkat felismerni és feloldani. Lépéről lépésre megmutatja, hogy hogyan lehetünk saját magunk pszichológusa – igen, ez hangzásra pont annyira rémisztő, mint amennyire furcsa, mégis életem egyik leghasznosabb könyvei közé tartozik.

További cikkek: