„Ha a menstruáció fáj, az oké. De meddig oké?” – Az endometriózisról

„A menstruációnak fájnia kell!” – mind hallottunk már egyéb igazságokat is a témában. „Megint csak hisztizel!”, „Más is kibírja!”, „Mit fogsz csinálni, amikor szülni fogsz, ha ezt így túlreagálod?” Végül pedig a kedvencem: „Minden fejben dől el!” Mert ezt mi, nők irányítjuk alattomosan, ravaszul, álszentül. Azonban egy magát férfinak valló személynek még csak hasonló mondat sem hagyhatná el a száját.

Viszont, ha hitelesek akarunk maradni, akkor hozzá kell, tegyük, hogy a férfiak mellett megannyi orvos és nő is mondta már ezt.  Ha pedig ennyi ember szájából halljuk, akkor talán mi is elkezdünk gondolkodni azon, hogy talán igazuk van: ha a menstruáció fáj, az oké. De meddig oké?

Csak beteges vagy beteg is?

Már magát a menstruációt is óriási tabu övezi még mindig. Az pedig végképp elfogadhatatlan, hogy ez elviselhetetlen fájdalommal járjon, vagy netán erre szakszó is legyen. Pedig van: endometriózis.

Mit jelent ez? Van, akinek fájdalmat, van, akinek csendet. Van, akinek hormonkezelést, van, akinek műtétet. Több stádiumban jelentkezhet, viszont mindegyik formának van egy közös pontja: olyan helyen is megtalálhatóak a méhnyálkahártya szövetei, ahol semmi keresnivalójuk sem lenne. Ilyen lehet például a hasüreg, a petefészek vagy a hashártya felszíne, de akár a mellkasig is vándorolhat. Ezek a leggyakoribb formák.

A betegség fő problémája, hogy az elvándorolt sejtek a szokatlan helyeken is a női hormonok által működnek. Ennek következtében a menstruáció folyamán, a leválást követően, ugyanúgy vérezni kezdenek. Ez erős fájdalmakkal és súlyos következményekkel járhat, hisz ezeken a helyeken a vér nem talál utat magának, így megreked. Az adott területen hegszöveteket képez, amelyek súlyos szövődményeket is okozhatnak. A nagy fájdalommal járó menstruációs görcsön kívül súlyosabb formája lehet egy másik következmény is, mégpedig a meddőség.  Sokan semmi tünetet nem észlelnek addig, amíg teherbe nem próbálnak esni már hosszú ideje – sikertelenül.

Ennél bővebben meséljenek a szakemberek, én pedig beszélek arról, amiről több információm van: arról a két napról havonta, ami maga a pokol.

A fájdalom erőssége egy tízes skálán? Tizenegy és fél!

Mit gondolok én? Ha nagyon fáj, az nem oké. Ha nem tudod ellátni a napi teendőidet tőle, az nem oké. Ha hármassával kapkodod a fájdalomcsillapítót – amiről megígérted a gyógyszertárban, hogy egyszerre csak egy felet veszel be –, nem oké. Annyiszor hallgattam már, hogy csak hisztizek, bebeszélem magamnak, túlreagálom – és ez sem oké.

Tudtam, hogy ez nem normális, de nem tudtam bizonyítani. Mert az, hogy sokszor az ágyból nem tudtam kikelni, a terhesség első trimeszteréhez hasonló rosszulléteim voltak, a fürdő földjén ültem órákat, fejemet a két térdem közé szorítva, nem volt elég bizonyíték.

Megannyiszor legyintettek, ha ilyen „semmi” panasszal mentem orvoshoz, mert „a probléma nem itt kezdődik”. A menstruáció nem betegség. A hisztitől kezdve egész drasztikus diagnózisokat is szívesen osztogattak, csak ne kelljen számításba venni azt, hogy a probléma márpedig itt is kezdődhet.

Ha valaminek van neve, akkor azzal már lehet mit kezdeni

Teljesen véletlenül kezdtem el nézni egy vlogot, ahol Pataki Zita műsorvezető lombik próbálkozásait követhettem nyomon – összesen kilencet. A meddőségének az oka az endometriózis volt. A betegséget nem ismertem, de minél többet tudtam meg róla a vlogon, elkezdtem utána olvasni. Akkor jöttem rá, hogy tévedtem, ez mégis ismerős nekem. Csak nem elméletben, hanem egyes tünetei.

Hirtelen elkapott egy önfeledt érzés: van neve. Ha pedig valaminek van neve, akkor azzal már lehet mit kezdeni. Örültem is, mert most már le volt írva, hogy nem hazudok: a menstruációnak létezik egy formája, ami gyötrő fájdalommal jár.

„Ha nem talál semmi problémát, akkor elfogadom, hogy nekem ez jutott és ezzel kell éljek”

Majdnem fél évig ültem a hirtelen tett felfedezésemen. Egy alkalommal végül nekem szegezték a kérdést: „Nem érné meg a pénz, ha tudnád? Lehet, hogy utána jobb lenne.” De, megérné.

Nagyon óvatosan felvázoltam mindent egy orvosnak, nem akartam kikövetelni magamnak egy „Mutassam az orvosi diplomámat, vagy hallgassak!” megjegyzést. Csak egy percre akartam, hogy komolyan vegyen, és megfogadtam, ha nem talál semmi problémát, akkor elfogadom, hogy nekem ez jutott, és ezzel kell éljek.

Pár perccel később pedig ott volt az ultrahangképen a fájdalmam okozója. Örömre van ok: már az ultrahang kimutatta – sok esetben csak műtét által vehető észre –, és „csak” az egyik petefészeknél van valami, aminek nem ott a helye. Gyógyszeres kezelést kaptam, előre szóltak, hogy ez most kicsit meg fog zavarni, de nézzük meg, mi lesz. A nyugodt arcát látva én is megnyugodtam. „Nem lesz itt semmi baj!” – mondta.

A megkönnyebbülés otthon hamar átcsapott dühbe. Éveken keresztül szenvedtem valamitől, amin jelen esetben már egy gyógyszeres kezelés is segíthetett volna, ha tájékoztatnak, ha nem vádolnak, ha legalább egy ember hallott volna már róla a környezetemből, és felhívja rá a figyelmem. Annyi éven keresztül hallgattam, hogy túlzok, bebeszélem, én vagyok a gyenge. Legszívesebben odatoltam volna mindegyikőjük elé a papírt, hogy „Tessék! Látod? Mondtam, hogy nem csak a fejemben létezik!”

Ingyenes Jedi képzés – az erő velünk van

Mit tanítottak meg ezek a napok?

Önfegyelmet. Acélos tekintettel végig tudok ülni kurzusokat, vagy 8 órát a munkahelyen úgy, hogy észre se veszik, hogy azt érzem: vége a világnak.

Békésen társalogni közösségben akkor is, amikor már rég túlléptem a fájdalomküszöböm.

Kifinomult testbeszédet. Nő társaimmal már egy görcsös mozdulatból és összenézésből tudjuk, hogy mikor van baj, mikor kell gyógyszert adni, és mit kell adni. Úgy cserélgettük néha a fájdalomcsillapítót, mint jó háziasszonyok a recepteket – amit a környezet sokszor észre sem vett, mert tévhitekkel ellentétben a cél soha nem a figyelemfelkeltés volt.

Ezektől viszont már egy ideje elköszöntem. Egyelőre mindenképp. Van, hogy hónapokig megvagyok gyógyszer nélkül. Elbúcsúztam a fürdőszoba hideg csempéitől, és már nem fetrengem végig az egész napot, miközben a létezésemet is megvétóznám legszívesebben. Nem tudom, hogy kell vigyázzak arra, hogy ez soha többé ne legyen probléma – mivel az okai ismeretlenek –, de ezért igyekszek magamra vigyázni. Több mindent kiiktattam az étrendemből, sokat mozgok, és ha csak egy mód van rá, próbálom nem agyon stresszelni magam.

A menstruáció „sajnos” tényleg nem számít betegségnek. Nem jár érte szabadnap – kellett nekünk emancipálódni –, sem támogatás, sem együttérzés. De igazából nem is ezt várjuk soha.

Csak annyit, hogy ne kérdőjelezzék meg, amikor azt mondjuk: ez most elviselhetetlen.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: