„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig küzdeni fogok azért, hogy mondhasd.”

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.”

Az irodalomtörténet jelen állása szerint semmilyen kézzelfogható bizonyíték nincs arra, hogy Voltaire a szülőatyja ennek a liberalizmus zászlajára oly gyakran tűzött idézetnek. Igazság szerint, engem vajmi keveset érdekel, hogy pontosan melyik cilindert viselő, rizsporos orcájú férfiú ajkáról származik a gondolat, mindenféleképpen azonosulok vele. Drága olvasóim, igen, vérnyomáscsökkentőket elő, ma a szólásszabadság témakörét járom körbe.

Véleményem szerint, ha találomra leszólított járókelőknek kellene nyilatkozni a kérdésről, mind azt válaszolnák, hogy a szólásszabadság elengedhetetlen alappilére a nyugati demokráciának. Nyilván, mind egyetértünk abban, hogy emberek, társadalmi csoportok véleményének erőszakkal történő elnyomása igen messze esik a frankótól azon a bizonyos skálán, amelynek nem kívánatos végén Üzbegisztán szerepel.

De mi is a helyzet valójában?

Csak a szélsőjobboldali, neonáci, homofób személyek jelenthetik a szólásszabadság korlátozását? Nos, a helyzet az, hogy közel sem. Mesélek valamit. Egyszer volt, hol nem volt, a posztmodern szivárványos égisze alatt kreáltunk egy új fogalmat, amelynek neve „biztonságos tér”. Főleg az Egyesült Államokban dívik, a magyar ugarban még nem igazán vert gyökeret a jelenség. Miről is van szó?

A „safe space” eredeti rendeltetése, mint a neve is mutatja, egy biztonságos tér megteremtése volt, ahol a jelenlévőknek nem kell gyűlöletbeszéddel, uszítással, bullying-gal szembesülni. Ez eddig igazán üdvözítendő, és bár a szólásszabadság vérmes-harcos katonái már itt felhorkantak, a világ nagyobbik része ezzel még nem látott problémát. Miért is látott volna, hiszen a tapintat a pozitív attribútomok között szerepel azon a listán, melyet Isten a teremtéshez használ.

Mi hát a baj mégis?

Az amerikai egyetemeken úgy eltorzították a safe space-eket az eredeti funkciójukhoz képest, hogy mára olyan hellyé mutálódtak, ahol a jelenlévőknek nemhogy gyűlöletbeszéddel, de a világnézetüket megkérdőjelező, semmilyen egyéb véleménnyel sem kell szembenézniük. Értsd úgy, ahogy mondom: nincs ellenvélemény, nincs vita, nincs eszmecsere, nincs tórusz-áramlás, nincs semmi.

Mi ezzel a probléma?

Bár a tapintat valóban a fontos tulajdonságok közé sorolandó, ha az ember szociálisan sikeres élőlényként szeretne funkcionálni, azért azt itt leszögezném, mindennek van határa. Azért, mert valaki megbántódott vagy megsértődött, az még nem jelenti fundamentálian azt, hogy ettől igaza van. Az érzések nem legitimálnak semmit. Elmondom még egyszer, mert ez az, ami a legnehezebben jut át a Kishercegen szocializálódott elméken: az érzések nem legitimálnak semmit!

Hölgyeim és uraim, ez zajlik ma Amerikában, a szemünk láttára hullik porrá az, amire az ország épült: a liberalizmus és a szólásszabadság. Tudom, hogy nehéz megemészteni, de némi Quamatel Minit is csempésztem a vérnyomáscsökkentő közé: a szólásszabadság azt jelenti, hogy mindenki hangot adhat a belsejében megfoganó gondolatoknak. Liberálisnak lenni annyit tesz, hogy elfogadjuk és meghallgatjuk a melegházasságot ellenző oldalt is, még ha nem is értünk vele egyet.

Tudom, hogy a posztmodern egy élesített bombáján ugróiskolázom, amely már bármelyik percben robbanhat, mégis kimondom, hogy az a bizonyos parókás, 18. századi férfiú nem írt lábjegyzetet, amikor a szólásszabadságról szóló eszmefuttatását papírra vetette: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” Én ezt csakis egyféleképpen tudom interpretálni, de bárki szóljon közbe, ha tévednék. Értelmezésem szerint ez TELJES gondolati szabadságot jelent. Teljeset, mint a gabona. 

Tovább is van, mondjam még?

Éldegél Amerikában egy tudós, akit James Watson névvel illettek a szülei – a dícső férfiú beírta magát a tudománytörténetbe azáltal, hogy két társával együtt megfejtette az emberi DNS szerkezetét, kutatásaikat Nobel-díjjal is jutalmazták. Igen ám, de a férfinak olyan, az általánosan elfogadott narratívával homlokegyenest szembehelyezkedő nézetei láttak napvilágot az évek során, melyek hatására megfosztották minden címétől, sőt, 2014-ben a Nobel-díjjal járó arany emlékérem eladására kényszerült, annyira ellehetetlenítették tudományos körökben. No de kérem, hát erre esküdött a bodorított hajú hím individuum a 18. században? Nem hiszem.

Tisztában vagyok vele, hogy a szó fegyver, és a használata igen veszélyes is lehet. Ennek teljes tudatában jelentem ki mégis azt, hogy hitvallásom a cikken belül már többször is idézett mondat: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig küzdeni fogok azért, hogy mondhasd.” Nincsenek kivételek, nincsenek kiskapuk, lábjegyzetek, margószéli megjegyzések – vagy mindent, vagy semmit.

A pár héttel ezelőtti francia terrortámadás kapcsán újra eszembe ötlött az évekkel ezelőtti Charlie Hebdo szerkesztőségét ért eset, és ökölbe szoruló kézzel elevenítettem fel azokat érveket, amiket a szerkesztőség megtámadása után felvetettek egyesek. Hiszen bár „ilyet nem lehet csinálni”, ők mégiscsak „többször figyelmeztették a szerkesztőséget”, az meg kinek a hibája, hogy nem hallgattak az intő szóra? Voltaire vagy nem Voltaire, mindegy is, de a fő sodrásvonalat képviselő gondolat szülőatyja is valószínűsíthetően a furcsa nyelven karattyoló, csigaevő ligát erősítette, így felháborító az említett véleményfoszlány megpedzegetése is – a szólásszabadság Franciaország integritásának alapját képezi.

Véresen komolyan gondolom: vagy mindent, vagy semmit. Ez a fajta cenzúra azonban igen veszélyes terepre vezet. Ennek ellenére, ha a szólásszabadság vagy a tapintat kerül a mérlegre, akkor gondolkodás nélkül a szólásszabadság oldalára állok.

További cikkek: