Ha az oktatási rendszer támogatna, nem tenne tönkre már gyermekkorban

Kép: abcug.hu

Mindannyian várjuk az iskolát. Várjuk, mert akkor még nem igazán tudjuk, hogy milyen is lesz. A padok közt eltöltött évek azonban csak egy dologra döbbentenek rá: arra, hogy nem szeretünk iskolába járni. Hiszen ahelyett, hogy megnyitotta volna előttünk a világ kapuit, bezárta.

A kéretlen tanulás

Nem dönthettünk arról, hogy mi érdekeljen minket. Minden órán figyelnünk kellett, vagy legalábbis tettetnünk, hogy az adott tantárgy foglalkoztat minket. Aki viszont nem tettetett, az büntetést kapott. Tanulni azonban háromféle módon lehet: önállóan – ahogy mi, felnőttek, sokszor csináljuk –, úgy, hogy baráthoz, tanárhoz fordulunk, vagy pedig úgy, hogy nem akarunk tanulni, de valaki azt mondja, hogy kötelező. Ez a kéretlen tanulás folyamata. Erre épül ma az iskolarendszer 99 százaléka. Nem a gyereket, hanem a tantervet állítják a középpontba: olyat oktatnak, ami ugyan rögzítve van a tantervben, de a gyereket nem feltétlen érdekli.

A középiskola mint a kreativitás, az érdeklődés és az ambíció temetője

Nahalka István oktatáskutató szerint az iskolák lényegében lerázzák magukról a felelősséget, mondván, a szorgalom a gyerek ügye, aminek hiányával az iskola nem tud mit kezdeni azon kívül, hogy büntet. Az általános pedagógiai gyakorlat alapja még a mai napig az, ha nincs jutalom és büntetés – tehát valamilyen kényszerítő erő -, akkor a gyermek nem tanul meg magától semmit.

Ennek megcáfolásához elég megfigyelni egy ingergazdag környezetben lévő ötévest. Minden érdekli. Tele van kérdéssel, mindent meg akar érteni, ki akar próbálni, csillogó szemekkel, szivacsként gyűjti magába az újabbnál újabb információkat. A tudásvágy, a világra való nyitottság, a kíváncsiság eredendően kódolva van az emberben.

Aztán valami történik – pontosabban az iskola. Egy-két iskolában eltöltött év pont elég ahhoz, hogy a lelkesedés és az érdeklődés a tanulás irányába jócskán csökkenjen. A gyerekek nem elvontan akarnak „tanulni”, hanem cselekedve megtapasztalni, élni. Kreatívak akarnak lenni, aktívan akarnak bevonódni a munkába, de valahogy senki sem bízik a gyermekek belső tanulási motivációjában. Annyi mindent meg lehetne tanulni úgy, hogy ne mozdulatlanul üljenek egy padban.

Automata nevelési stratégia: robotokat képezni, nem pedig személyiségeket

Az iskola mondhatni automatákat farag a gyermekekből, legfőképp azt tanulják meg, hogy hogyan alkalmazkodjanak, hogy hogyan ne tűnjenek fel, hogy hogyan simuljanak be. Az iskolarendszer nem képes a gyerekek egyéni képességeire, szükségleteire reagálni, holott nagyon is különbözőképp fejlődnek. A teljes esélyegyenlőségre törekvő iskola azonban nemcsak a diákok fejlődésbeli eltéréseit veszi figyelembe, hanem azt is, hogy más-más családi háttérrel rendelkeznek, ami szintúgy nagyon erősen meghatározza iskolaérettségüket és motivációjukat a tanulásra.

Az egyengyerekek nevelése azonban kudarcra van ítélve. Semmi sem sülhet ki belőle. Pontosabban csak egy valami: elundorítja őket a tanulástól, ahelyett, hogy rávezetné a világ érdekességeire.

Porosz minta

Nemcsak a szülőknek, de az iskoláknak is a „legyél, aki vagy, én ehhez foglak hozzásegíteni” nevelési paradigmát kellene követniük. Ezzel szemben az iskola inkább a „legyél, akivé én akarlak tenni” elvet követi. Vajon eljön az a pillanat, amikor a poroszos rendszerről egy gyermekközpontú, demokratikus szellemre vált az iskolarendszerünk? (Zárójelben megjegyezném a kétfajta iskola közötti különbséget: az egyik állampolgárokat nevel, a másik pedig alattvalókat képez – ahogy Dr. Vekerdy Tamás is hangsúlyozza.)

Életrevalóság vs. iskolai teljesítmény: biztos, hogy kéz a kézben jár?

A mai iskola a nyolcféle intelligenciából csak egyet helyez fókuszba: az értelmi intelligenciát. Azt is csak félig: Magyarországon az iskolák 75 százalékban a felejtésnek tanítanak. Minimum ennyi megy veszendőbe a tananyagból. A verbális, szóbeli intelligencia mellett a performációs, cselekvéses intelligenciára, az érzelmi intelligenciára és a néma tudásra – azaz a tacit tudásra – már ügyet sem vet. Pedig gyerekkorban ez az erősebb.

Arról nem is beszélve, hogy az iskolai teljesítmény egyáltalán nem korrelál az életben való boldogulással. Petőfitől Picassóig, Edisontól Churchillig hozhatnánk a példákat arra, hogy „bukott”, „teljesítésképtelen”, „tompa”, „képezhetetlen” gyerekek – ezeket a minősítéseket a nevek felsorolásának sorrendjében kapták meg az illetők – hogyan cáfoltak rá az iskolai diagnózisokra.

A gyermeket persze stresszelik: leültetik az asztal elé egészen addig, ameddig meg nem tanulja. A tanulás minősége azonban nem a ráfordított idő mennyiségétől függ, hanem attól, hogy a gyerek értelmesnek, hasznosnak és örömtelinek gondolja-e. A PISA-felmérések is igazolják, hogy nincs összefüggés az iskolában töltött idő és a jó teljesítmény között.

Hosszú, nagyon hosszú éveket ülünk az iskolapadban – nem mindegy, milyen minőségben

Az évek múlásával a tesztkitöltést, az ülést és a rövid távú memóriába való tuszkolást zseniálisan megtanultam, élni viszont nem hogy nem volt időm, de szinte nem értettem, hogy mit keresek ott, ahol. A padok közt eltöltött 15.5 év majdhogynem kiölte belőlem a kreativitásom, a kíváncsiságom, az éleslátásom és az igazi önmotiválós ambícióm. Helyette jutott a kényszerből akarás és az elfogadás: ez van, ezt kell szeretni, hogy „később jobb legyen”. Az iskola zombikat nevel. Búval bélelt, napokat csak túlélni akaró, elkeseredett, reménytelen, túlterhelt zombikat.  

Mit csinál tehát az itteni oktatás? Gépet az emberből. Hogyan érhető ez el? A kötelesség, a muszáj és az unalom fogalmával.

A porosz-szovjet típusú iskola a diktatúra iskolája. A gyermekközpontú iskola pedig a demokráciáé.

„Magyar oktatás, ébredj fel!

Évszázadokkal tévedsz el!”

A magyar oktatási rendszer 10 sötét bugyráról ebben a cikkünkben olvashatsz.

A finn oktatási csodát ebben az írásban veséztük ki.

A dániai felsőoktatásról szóló tapasztalatokat egy ott tanuló magyar diák vesézte ki.

A magyar tanárjelöltek helyzetét ebben a cikkben foglaltuk össze.

Amerikai egyetemi tapasztalatokról itt olvashatsz.

Arról, hogy milyen tantárgyakat hiányolunk a közoktatásból, itt írtunk.

Hogy miket nem kellett volna megtanulnunk az iskolában, itt fejtettük ki.

Az Egyesült Államokban található Quinnipiac Egyetem elnökével készült interjúnkat pedig itt találjátok.

További cikkek: