Ha csak most ismerkednénk meg, akkor is barátokká válnánk? – Novella a viszontlátásról

Háttérzene

A művészet előítéletessé teszi az embert. Csilla nem tudta, hol hallotta ezt a mondást, az is lehet, hogy sehol. Talán csak kitalálta, hogy igazolást találjon maga számára, és azt mondhassa, hogy hallotta valahol, és hogy legyen mivel megmagyaráznia a saját érzéseit. Pont úgy hangzott, mint egy aforizma, mint amilyenekkel Anita árasztja el a Facebookot. Ez volt az első gondolata, amikor Anita felkiáltott:

– Hallod a zenét?

Azzal a különös lelkesedéssel kérdezte, ami a felszínes emberek sajátja, bár Csilla sosem tudta eldönteni, mi hiányzik az ilyen fajta felkiáltásokból, ha nem épp túl sok van benne valamiből. Csilla persze azonnal észrevette, hogy mi szól a kávézó hangszórójából, és összerándultak a lábai, átfutott rajta egy különös merevség, és azért szurkolt, hogy Anita ne figyeljen fel a zenére. De Anita felfigyelt, és most a szemöldökét emelgette. Csilla tudta, mire gondol. Hogy amikor még iskolásak voltak, és ő megmutatta Anitának ezeket a dalokat, meg kellett tapasztalnia, hogy a barátnője mennyire egyszerűen dönti el valamiről, hogy tetszik-e neki. Anita el volt varázsolva az énekes kinézetétől, majdnem megtartott egy posztert, amit egyébként azért vitt be az iskolába, hogy Csillának adja. Amikor együtt néztek egy koncertet, Anita áradozott az énekes hangjáról, pedig a felvétel nem volt jó, a frontember épp be volt rekedve, és hamis volt az egész produkció. Ezt ő maga is észrevette, pedig szerette az együttest. Sokkal jobban is tudnak teljesíteni, de ezt nem mondta meg a barátnőjének.

Tudta, hogy Anita figyelmét csak az énekes kék szeme és sötét haja keltette fel, ami feltűnően szabályos arcát koronázta; még az sem érdekelte, hogy a férfi egy hat fős együttes tagja, a dalokat pedig a gitáros és a billentyűs írja.

– Igen, hallom – felelte Csilla.

Anitával csak általános iskola végén barátkozott össze, amikor egy osztálykiránduláson egymás mellé kerültek a buszon. Ő maga a művészet rajongója volt. Imádta a gitárszólókat, szerette a jellegzetes hangokat, azonnal a fejében ragadtak a basszusfutamok, és hatodikban elkezdett gitárórákra járni. Titokban megvolt a véleménye az egyébként szeretett osztálytársairól és a generációjáról, akiket – úgy látta – csak a külsőségek érdekeltek, akik nem is tudták, ki az a Michael Hutchence, Aretha Franklin, Keith Richards, John Deacon vagy Cass Elliot – és nem is akarták tudni. Nem értették a Chuck Berryről szóló viccet a Vissza a jövőbe első részében, nem vették észre Michael Jackson megidézését a harmadikban, és nem volt tudomásuk róla, hogy kedvenc énekesnőik dalai valójában feldolgozások.

Anitával régóta szervezték ezt a találkozót. Neki semmi kedve nem volt hozzá, mert nem akart mesélni neki arról, hogy verte át az egyik egyetemi évfolyatársa, aki rajta kívül egy másik lánnyal is randizott. Pedig tudta, hogy Anita semmi mást nem ért az alatt, hogy jöjjenek össze dumcsizni, csak azt, hogy beszéljenek pasikról. Csilla korábban sokszor gondolt rá, hogy a közösségi oldalak megölik az osztálytalálkozókat, mert mindazt megnézheti az interneten, ami egyáltalán érdekli a többiekből. De olyan ember akart lenni, aki eljár a találkozókra, ezért eljött. Anita azonban nem olyannak látszott, mint a Facebookon: csak pillanatonként volt épp olyan, mint régen.

Ott ültek tehát a kávézóban, miközben szólt a dal Csilla kedvenc együttesétől, aki haragudott, amiért lelkesedést várva tőle felhívták erre a figyelmét. Kortyolgatta a kávéját, Anita viszont hozzá sem nyúlt a sajátjához. Elkezdett beszélni arról, hogy Csilla régen áthívta magához, és levetített neki egy koncertfelvételt – „amin az énekes hangja annyira jó volt!” –, a hab pedig, ami egészen felmászott a csésze oldalára, ott egyensúlyozott a peremen.

Egy ideje valami baj volt. Hogy pontosan mikor kezdődött ez, azt Csilla nem tudta, mert biztos, hogy nem egyik napról a másikra. A kedvenc együttese már nem volt jó. Nem az új dalaik nem voltak jók, hanem a régiek sem. Mindaz nem volt jó, ami régen annyira zseniális volt. Hiányzott belőle a művészet és a lendület, amit pedig egészen biztos, hogy régen ő is és a tömegek is megtaláltak benne. Még ma is széles tömegek megtalálják benne.

Anita most ismét az exbarátjáról kezdett panaszkodni. Röpködtek a szájából a szavak, olyan kifejezések, amilyeneket korábban senki sem hallott tőle. Az iskolában mindig visszafogott lány volt, bár pasizni akkor is szeretett. Örök mosoly ragadt az arcán. Történjék bármi, az mindig ott volt, mint amikor megpróbálunk csíkot húzni a kád szélén összegyűlt vízbe, de az újra szétterül ott, ahonnan arrébb zavarták. Most azonban Csilla nem találta az arcán azt a mosolyt, és úgy tűnt, Anita nem is igyekszik, hogy visszahozza. Volt benne valami zavaróan felnőttes.

­– Emlékszel, amikor egyszer megszöktünk matekról pótlás helyett? – szólalt meg Csilla.

– Milyen pótlás? – kérdezte Anita.

– Tudod, amikor a matekórát átrakták másnap délutánra. Mert valamit csináltunk helyette. Coopert futottunk, vagy nem tudom. És azt mondtuk, hogy elfelejtettük, pedig minden lány fagyizni volt, mi meg moziba is elmentünk utána.

Anita furcsán nézett rá, mint aki arra se emlékszik, hogy Csilla választ vár. Amikor egyeztették a találkozót, Csilla félt, hogy nem lesz miről beszélniük, és azt találta ki, hogy a régi kalandokat hívja segítségül.

– Emlékszel? – Elfogta a kétségbeesés. A mai napig, akárhányszor levetítik azt a filmet a tévében, amit akkor a moziban láttak, Anita jut eszébe, és az, hogy kiöntötték a pattogatott kukoricát. Nem hitte el, hogy csak ő emlékszik. Mindig úgy képzelte, hogy valahol a világban Anita is erre gondol, ha meghallja a filmcímet, vagy látja a reklámját, és ilyenkor egy kedves, jóságos Anita képe lebegett elé valahonnan a háta mögül.

– Mire? – kérdezte Anita, és felbukott a gyomra mélyéről a régi vigyorgásnak egy darabja.

Mindig vigyorgott, ha zavarban volt, ez is olyan aranyos volt benne régen. De most ennek a vigyornak csak egy részlete érkezett meg a felszínre. Valami, úgy ahogy volt, nem volt teljes Anitában.

– Arra, hogy kiöntöttük a popcornt. Nem emlékszel? Egyszerre nyúltunk érte, és kiöntöttük, majdnem a kiszolgáló fiú arcába, és ő olyan furcsa fejet vágott…

­– Nem emlékszem erre – mondta teljesen közönyösen.

– De tényleg nem? Utána néztük a filmet, és ha valamelyik szereplő fura fejet vágott, azzal viccelődtünk, hogy biztos neki is arcába öntötték a popcornt. Meg hogy a gonoszokat is így kéne legyőzni; le kell önteni őket popcornnal. Utána évekig emlegettük, amikor már nem is voltunk osztálytársak, akkor is, ha egy tanár gonosz volt, vagy valami… hogy le kéne önteni popcornnal… ez volt a szállóigénk!

Anita nemcsak hogy nem emlékezett, de szemmel láthatóan butaságnak tartotta, amit hallott. Persze, butaság is, de hát Anita is ott volt, nem egyedül viselkedett éretlenül, nem egyedül vett részt ebben a jelentben.

– Nem emlékszem. Mindegy. Hétfőn, képzeld, összefutottam Bécivel. Beszélgettünk egy kicsit, valami tudományos könyvvásárról jött. Mindenféle olyan könyveket vett, amik ilyen tankönyvszerűk, de nem tanulásból, csak magának. Mert azt mondta, meg akar tanulni mindenfélét, nem tudom, minek neki ennyi könyv – válaszolta Anita.

Csilla csak nézett rá, és nem tudta, min lepődjön meg jobban: azon, hogy Anitát nem érdeklik a könyvek, vagy azon, hogy annyira nem figyelt eddig rá, hogy nem tudja, őt igen. Hiszen illusztrátorként dolgozik, mesekönyvekbe rajzol.

A dal utolsó refrénje szólalt meg. Miért ilyen hatásvadász, miért van benne ez a sok effekt, ez a mély visszhang? Miért nem használnak több fúvóst? Régen ez a zene egy telt hangzású csoda volt, ami minden meghallgatáskor katarzist okozott. De valami eltűnt belőle. Manapság a dal szándékokból áll. Abból a szándékból, hogy zúzós legyen a gitárszóló, meg abból a szándékból, hogy erőteljes legyen a refrén hangzása, és minden benne van, amit a bandák akkor alkalmaznak, amikor bombasztikusan akarnak hangzani.

– Tényleg nem emlékszel? – szólalt meg óvatosan Csilla.

­– Mire?

– Hogy elmentünk matekról. Évekig emlegettük a filmet.

– Nem.

– Pedig évekig emlegettük.

– Nem.

Legalább teljes mondattal felelne – gondolta Csilla, de csak ennyit mondott:

– Évekig emlegettük…

Azt remélte, legalább felidéznek mindent, amit együtt csináltak, és még ő fogja letagadni, hogy kidobta az ajándékba kapott vázát. De Anita egyáltalán nem érdeklődött a vázáról, és mostanra már kiderült, hogy a születésnapok közül is csak azokat tartja számon, amelyek az övéi voltak. Mert azokon ott volt Andris is.

A dal véget ért, a rádióban egy női hang kezdett nagy lendülettel beszélni. Csilla ismerte ezt a hangot, szerette is. Mindig az volt az érzése, hogy a rádióbemondók olyan dallammal beszélnek, mintha valami hepe-hupás úton szaladnának, és egyes szavakat csak úgy elhajítanának menet közben, vagy kiverné a kezükből a lendület.

Csilla próbált elnéző lenni; az ember nem jó beszélgetőpartner, amikor szerelmi bánata van, és Anita csak néhány hónapja szakított. De úgy érezte, hogy ha most ismerkednének meg, nem lennének barátok. Persze az emberek változnak – csakhogy azt sem értette, régen miért kedvelték egymást. Anitából csak a rossz tulajdonságok maradtak meg, a butaság, az érdektelenség, a rossz ízlés, az, hogy büszkén beszél róla, milyen gyerekesen próbálta megtorolni egy haragosa tetteit, hogy csúfolódik más nők kinézetén – a korábbi jó tulajdonságokról pedig Csilla nem tudta biztosan, mik is lehettek. Nem tudta felidézni, miről beszélgettek régebben órákig. Azt viszont észrevette mostanában, hogy a volt osztálytársai zeneileg igen műveltek. Maga sem értette, miért Anitával beszélgetett a zenéről. Barbi például néhány napja rengeteg olyasmit mutatott neki, amit maga sem ismert, és amik igencsak figyelemre méltóak voltak. Amikor megkérdezte tőle, mióta hallgatja ezeket az előadókat, Barbi azt válaszolta, hogy mindig is a kedvencei voltak.

A művészet előítéletessé teszi az embert. Csilla nem értette, mi változott meg. Amikor ő még tinédzser volt, miért ítélte meg mindenki másképp a művészetet, a világot, az értékeket? Miért nem volt akkoriban annyi klisé a dalokban, mint manapság? Ugyanazokban a dalokban. Miért emlékszik erre a zenére Anita, és miért nem emlékszik a mozizásra? Az évekig emlegetett, szállóigévé vált mozizásra? Ez a dal egyszerűen nem azoké az embereké, mint Anita, nem lehet.

Elfogyott a kávé. Elkezdtek egy új popslágert adni, Anita pedig a kávéjának szentelte magát, és felszólította Csillát, hogy most ő beszéljen.

Ő pedig eldöntötte, hogy többet nem találkozik vele.

További cikkek: