Ha nem is kell mindig lehozni a csillagot az égről, akkor is törődni kell a kapcsolattal

Az az eset történt meg velem így a 26. életévem derekán, hogy belefutottam abba a szituációba, amivel már biztosan sokan találkoztak közületek is. Veszel egy hosszabb, komolynak mondható, „igazi” kapcsolatot (esetünkben kis híján 3 évről beszélünk), vége lesz azért, mert rájöttök, hogy tök jól működik a dolog elméletben, hiszen ugyanabba az irányba néztek, ám a gyakorlatban kibukik, hogy a mindennapokban nem sok közös vonás van bennetek, majd minden alkalommal, amikor más felé nyitnál, és már úgy érzed, sikerült a megfelelő polcra tenned őt, benyilal valami és azon töprengsz: „biztos jó döntés volt ez?” „tényleg csak egy idealizált kapcsolat volt, ami fejben tök jól mutat, de a valóságban nem jön ki a matek, vagy csak ezt magyaráztuk bele, mert nem tudtuk pontosabban megfogalmazni, mi is a baj?”. Illetve, talán, ami engem a leginkább foglalkoztat: „biztosan megtanítottunk egymásnak mindent, amit meg kellett tanítanunk és tanulnunk a másiktól?”

Van egy elméletem, miszerint emberi kapcsolataink nagyobb része az időzítésen alapszik. Olyan életszakaszunkban lép be, illetve ki valaki az életünkből, amikor ettől a bizonyos személytől nekünk meg kell tanulnunk valamit. Valami hasznosat. Hogyan kezeljük a különböző szituációkat, hogyan viselkedjünk érettebben, mint korábban, valamint akár azt is, hogy hogyan NE viselkedjünk, milyenek nem szeretnénk lenni.

Az intro után kanyarodjunk vissza az alap problémához. Nem éltünk együtt a barátnőmmel sosem, viszont nagyon szerette volna kipróbálni. Azért írom így, mert igazából mindig utólag jöttem rá, hogy én is mennyire szerettem volna, így talán ez az oka annak, hogy valamiféle hiányérzet fogott el a szakítás utáni lábadozás folyamatában. Bejött valami érzés, hogy ennek így nincs értelme, ez lóg a levegőben, és nem tudom elfogadni, ami történt, mert úgy érzem, nem szabad(na) elengednem, hiszen nekünk még van dolgunk egymással.

Rendben van. De akkor miért lett vége? Miért hagytam, hogy vége legyen? Miért volt, hogy amikor itt volt, akkor azt éreztem, nem kell ő a boldogságomhoz, de épp akkor, amikor már nem volt jelen vagy nem volt jelen úgy, ahogyan én szerettem volna, akkor úgy éreztem, ő kell? Ez önzőség, de én nem vagyok önző. Akkor miért csináltam?

Hogyan lehetséges az, hogy körülöttem a családomban szinte mindenki azt mondta, hogy nem hozzám való, nem illünk össze, és közben én mindvégig az ellenkezőjét gondoltam? Vajon ezen megfogalmazódott vélemények befolyásoltak, és ennek a rosszallásnak lettem áldozata? Mindenki hülye, csak én nem, vagy csak én vagyok a hülye?

Ha valóban létezik a nagy Ő, akit neked szánt az ég, akkor ezt honnan tudod? Van valami jel, vagy jelenés, ami egyértelművé teszi, vagy abból tudod, hogy amikor mindenki azt mondja, ez nem jó, te tudod, hogy ez mégis jó lehet és te kitartanál mellette?

Tudom, nagyon sok kérdést tettem fel, és javarészt csak én tudom ezekre a választ megkeresni. Személy szerint sohasem hittem sem a sorsban, sem az eleve elrendelésben, de egyre inkább be kell látnom, hogy valaminek csak van létjogosultsága. Mert igenis, létezik az az állapot amikor már nem vagy ilyen lelkesen szerelmes, hanem az érzés átalakul egy sokkal mélyebb kötődéssé, amit a mindennapokban hajlamos elfelejteni az ember és természetesnek venni. Erre a legközelebb már csak akkor eszmélünk fel, amikor pengeélen kezd el táncolni a kapcsolat és hirtelen elveszítjük a magabiztosságunkat. Szóval, ha csak egy hasznos tanácsot adhatok: mindig legyetek figyelmesek és sose kényelmesedjetek bele semmibe, mert ha nem is kell időről időre lehozni a csillagot az égről, akkor is törődni kell a kapcsolattal és az apró dolgokkal a mindennapokban. Beszélgessetek sokat egymással és ha mégis úgy hozza a „sors” (vagy valami más), hogy ez nem jött össze, akkor is nézzétek meg, hogy ez tényleg a Ti döntésetek-e, és nem másé, nem a körülöttetek élőké! Ne essetek az én hibámba, hogy azért soroljátok a párotokat egyre hátrébb a létrán, mert meg vagytok győződve arról, hogy „ez mindig jó lesz”, „mindig egy biztos pont lesz”, „a kapcsolattal már nem kell foglalkozni”… Mert kell.

További cikkek: