„Ha valakinek az az álma, hogy sikeres legyen, akkor azt csak sajnálni tudom” – A siker mint drog

Tizennégy éves voltam, amikor sápadtan és frusztráltan a Marosvásárhelyi Református Kollégium hatalmas épülete előtt álltam, ahova felvételire készültem. Mögöttem barátnőim, akikre nem tudtam vetélytársakként tekinteni és anyukám, aki mind elvárásaival, mind támogatásával most is mellettem áll.

Emlékszem, egész télen erre készültem. Istenem, mekkora álmokkal álltam ott az iskolakapuban! De akkor mégis csak a magasztos álmaim silány lekorlátozottságára tudtam gondolni: lényegében vagy ez, vagy a „rossz iskolák”. Minden helyért hárman versenyeztünk, az iskola hemzsegett a felvételizőktől. A szívem hol a szemem közé ugrott fel, hol le a kislábujjamba. Visszhangos, sötét folyosók voltak, puritán fehérre meszelve. Igazi apácanevelde – gondoltam –, de semmi sem számított, csak az, hogy jól szerepeljek. A szóbelin – amely inkább egy kikérdezés volt a terveinkről – elmondhattam minden ideám: megismerni Istent, mások hitét, új eszmékről és nagy tettekről hallani. Nem mondom, nagy sikert arattam. Csak az a kár, hogy szép reményeim fele sem vált valóra.

Már két éve vagyok a kollégium tanulója. Az idealista csalódás már kikövezett út a realizmus felé: egy farkasfalka osztályba kerültem, a hierarchia és az elnyomás melegágyába. Hegyeket akartam megmozgatni és életeket megváltoztatni, a zsarnokság ellen lázadni, népeket felszabadítani, semmiből kitörni. Politikus, szónok, hittérítő – tehát valaki akartam lenni. Sikeres akartam lenni. És közben észre sem vettem, hogy legbelül egy magányos, szeretetéhes gyermek vagyok, aki túl hamar vallotta magát felnőttnek, ezzel önként véget vetve a saját gyerekkorának. Volt, aki látta bennem a lehetőséget, de én akkor már rég kiábrándultam az összes álmomból.

Épp kilábaltam egy finom kis depresszióból, amikor elküldtek egy bibliaismereti versenyre. Egészen az országos fordulóig kijutottam, végül meg is nyertem az első helyet. Ekkor már kitűntem a tömegből: voltam valaki. Az emberek felpillantottak, ha a nevemet mondták. Tiszteltek és helyet kaptam az osztály farkasfalkájában is. Függetlennek, sikeresnek és nagyon felnőttnek éreztem magam.

Azt hiszem, abban a pillanatban, amikor átvettem az országos versenyen az oklevelet, akkor kezdődtek az ambícióm. A siker utáni igazi megszállottságom, a törtető versengés az elismerésért. Vérszemet kaptam: tehát semmi sem könnyű, de semmi sem lehetetlen. Kiharcoltam magamnak mindent, rettentő akaratos voltam. Ha mást választottak helyettem, azt mélységes tragédiaként éltem meg. A siker utáni vágyam akkor csúcsosodott ki, amikor kiadtam az első könyvem. Megállíthatatlannak éreztem magamat. Enyém volt a világ, mindenki, akit eddig tisztelnem kellett, behódolt nekem. Végül rá kellett jönnöm, hogy elvesztettem önmagam.

A siker olyan, mint a drog.  Ha valakinek az az álma, hogy sikeres legyen, akkor azt csak sajnálni tudom. Attól a perctől kezdve, hogy a sikerért harcoltam – ahelyett, hogy a könyveimért és az írásaimban önmagamért harcoltam volna -, üres lett minden. Egy rossz kritika, a sikertelenség és az elutasítás megkeserítette az életemet, a dicsőség folytonos hajkurászásába bele lehet őrülni.

Az írástól, amiben eddig örömet találtam: irtóztam és rettegtem. Hogyan tovább? Felnőttként kezdtek kezelni és ez fájdalmas volt: „Aki egy könyvet írt, attól többet várok!” Mások lettek a szabályok rám vonatkozóan, és a hódolat a világ részéről átcsapott provokatív irigységbe. Én meg csak álltam ott, a lepocskondiázott, szappannak nevezett műveimmel a kezemben, és kedvem lett volna felkiáltani: „Miért történik ez velem? Mit vétettem a világ ellen? Miért sikerül másnak és nekem meg nem?” Mindenki csak beszélt, de senki sem segített. Hatalmasat csalódtam a világban, az emberiségben, önmagamban, az elveimben, Istenben, a sikerbe vetett hitemben, a barátaimban. A földön voltam, szinte éreztem a por ízét a számban.

Lássuk csak, mik voltak másfél évvel ezelőtt az álmaim? Híres, de legalább közismert írónak lenni, sikeres, eredményes tanulónak lenni, a társadalom csodája lenni – aki tizenöt évesen könyvet ír. És mi maradt mindebből? A könyvem kísértetszerű visszaemlegetése, de egyébként csak por és hamu.

És akkor ott volt egy füzet meg egy tompa hegyű toll. Lássuk csak, hogyan működik a kutyaharapást szőrivel elmélet: elástam magamban mindent, de tényleg mindent, ami a sikerrel kapcsolatos. Csak az érdekelt, hogy én, az igazi én ott legyek a papíron. Hogy az írás visszavezessen az életbe vetett hitembe, hogy újra szenvedéllyel és tűzzel töltsön el. Hogy a szavaim, azok a szavaim legyenek. Rá kellett jönnöm, elfelejtettem, hogy miért fogtam bele. Csak fásultan róttam az oldalakat, hogy a siker kályháját majd befűtsem velük. De már csak a hamuját tartottam a kezemben.

Eltelt pár hét és pár hónap, mire a „siker” újra kopogtatott az ajtómon. De nem őrültem meg érte, mint régen. Egykedvűen fogadtam, mert tudtam, hogy a siker az csak egy szó. Többé már nem egy érzés számomra. Az érzés az öröm volt, az elégedettség, amikor befejeztem egy fejezetet, amikor váratlanul jól sikerült kifejeznem magam. Megtanultam, hogy az ember csak addig boldog, amíg nem kezd el törtetni és versengeni. Most már nem érdekel, kinek tetszik a könyvem vagy az írásom. Nekem tetszik és folytatom kitartóan, ahogy a mondás tartja: „Ha csinálsz valamit: folytasd!” Senki sem húz úgy meg egy vonalat, mint te, és az a lényeg, hogy az a vonal téged tegyen boldoggá.

Olyan hullámvasúton értem el az álmaimat, amelyre még csak nem is gondoltam volna. Még az álmok sem mindig azok, aminek látszanak. Leszoktam a drogomról, a sikerről. Már nem vagyok a függője. A mélypontjaim, az örömeim és harcaim tettek azzá, aki vagyok. Író vagyok, akkor is, ha a világ nem ismer el. A gyűlölt és sokat szeretett szavak a fegyvereim, és remélem, jól használom őket. A tollam csak ráadás. Írok.

Írj utolsó lélegzetvételedig! Mert csak így lehetsz szabad. Írj és hányj fittyet a világra!

További cikkek: