Használati útmutató mentális betegséggel küzdőknek és barátaiknak

Fontos: amiket itt olvasni fogtok, az én személyes élményeim alapján összegyűjtött tanácsaim, ne vegyétek készpénznek!
Elöljáróban is: ha problémád van, inkább fordulj szakemberhez!

Íme a mém, amivel kezdeném ezt az írást:
(magyarul: A világ legnagyobb rejtélyei; miért vagyok boldogtalan 11 éves korom óta)

Igen, nagyjából 11 éves koromra tehető, amikor valahol, valamikor az egyik pillanatról a másikra a gondtalan, vidám, bizakodó, ambiciózus gyerekből egy borúlátó, önbizalomhiányos, boldogtalan tinédzser lettem. 11 évesen volt egy füzetem, amibe leírtam, hogyan és hova szeretném, ha temetnének, illetve hogy milyen fából legyen a koporsóm. Azt akartam, hogy nárciszokat ültessenek rá meg tulipánt, mert ezek vidám virágok. Azt kértem az elején, hogy csak akkor olvassák el, amikor meghalok, mert nem akartam anyukámat nyomasztani fölöslegesen ilyen témákkal. 

Bár, ha jobban belegondolok, az is gyanús, hogy 7 éves koromban a kedvenc dalom az “Én istenem, minek élek” című népdal volt.

Bizonyos teóriák szerint az sem mindegy, hogy a családomban generációkon keresztül elég erősen jelen volt a szuicid hajlam, az alkoholizmus és a depresszió. Boldogtalan emberek hosszú sora áll mögöttem.

9 évesen megtapasztaltam a totális bizalomvesztést a szeretteimmel kapcsolatban. Megtudtam, hogy mindenki úgy fedi vagy ferdíti el az igazságot, ahogyan az neki jó, csak hogy jobb színben tüntesse fel magát. Innentől kezdve minden jóindulat mögött sejtettem valami turpisságot. Ehhez példának okáért hozzácsaphatunk egy kórosan nárcisztikus apát, az ő féltékeny nőjét, egy egyedülálló, megtört és boldogtalan anyát – akire áthárul az apaszerep is –, és még egy, mondhatni alkoholista nagyszülőt is.
Tehát, kész is a recept egy, a jövőben depresszióra hajlamos emberre. 

Vagy mégsem?

Én úgy gondolom, hogy egy ember mentális állapotáért nem vádolhatók adott emberek. Inkább úgy mondanám: sok szerencsétlen esemény, esetlen kommunikáció és apró-cseprő vagy nagyobb hibák sorozata, esetleg genetika vezethet mentális problémák kialakulásához. Plusz, az esetemben a “hiperszenzitivitás”, melyről egyre több helyen olvasni és mely egyre inkább kezd beépülni a köztudatba.  

Jó példa erre a 13 Reasons Why című Netflix sorozat. Az első évad arról szól, hogy kiket vádol a főhős a saját öngyilkosságáért. Nagyon egyoldalúnak hangzik ez, és hát, az is, hiszen nem tudjuk, ki miért cselekedett úgy, ahogyan. A második évad azonban ezen finomít. Megmutatja, melyik ember épp hol tartott az életében, amikor bizonyos módon bánt a főhőssel: sokszor maguk is leírhatatlan gyötrelmeken mentek keresztül.

Annyit akarok ezzel mondani, hogy próbáljuk meg nem vádolni a szeretteinket. Sokszor ők is csak a legjobbat akarták, amikor mi talán még nem tudtuk, hogyan fejezzük ki a saját vágyainkat (ez persze nem egyenlő azzal, hogy nem kellene felelősséget vállalniuk a tetteikért, mert de). De lehet, hogy épp a saját fájdalmukat próbálták leplezni, vagy kezelni. Amit ma tehetünk, az az, hogy megtanulunk együtt élni a múltbeli élményeinkkel, ismerőseink tetteivel és saját cselekedeteinkkel – elfogadva és értelmezve saját érzéseinket, reakcióinkat.

Nagyon fontos, hogy észrevedd azt, hogy hogy vagy, akkor is, ha még nem vagy diagnosztizálhatóan depressziós.

Ez egyértelműnek tűnhet, de sokaknak egyáltalán nem az. A rossz közérzetedet annyi mindenre ráfoghatod: kimerültség, ideiglenes kellemetlen állapotok a munkahelyen, rosszabb időszak a párkapcsolatodban, magány, időhiány stb. De! Muszáj, hogy szert tegyél annyi önismeretre, hogy tudd, hogy ebből mi az, amit te generálsz, és ezt most ne vedd szemrehányásnak – egyszerűen van egy tanult viselkedésed, amiről még esetleg nem tudod, hogy nem vonatkoztatható-e az életed minden területére. Nem érted, miért nem működik valami? Nézd meg, hogy biztos annak látod-e, ami! Biztos, hogy olyan viszonyban vagy-e vele, ahogyan te azt gondolod? Valóban azért csinálod, mert akarod, vagy azért, mert ezt várod el magadtól? Vagy mert egy belső hangnak engedelmeskedsz, aki gyerekkorodban állított neked elvárásokat, és azóta is visszhangzik benned, de nem ismered fel? A belső, “büntető” és “követelőző” hangokról nem tudod eldönteni, hogy hozzád tartoznak-e, vagy külön entitásként kellene rájuk gondolnod?

Épp ezért, ha azt érzed, hogy nem vagy a helyeden, hogy nem tudod, miért, de boldogtalannak érzed magad, levert, frusztrált és dühös vagy folyamatosan, de nem tudod, miért, kérlek szépen, fordulj szakemberhez! Ha még nem is olyan nagy a baj – hála istennek–, akkor is koncentrálj a megelőzésre!

Azért mondom ezt Neked, mert olyan felismerésekre tehetsz szert és olyan igazságokat találhatsz meg a terápiád során, ami teljesen új színben fog feltüntetni mindent az életedben: egy új világ tárul a szemed elé. És kérlek, ne sajnáld rá a pénzt és az időt! Az életed minősége; a boldogságod múlik rajta.

Viszont arra is vigyázz, hogy ha azt érzed, hogy a terapeutáddal nem vagytok összhangban, addig keress, amíg meg nem találod azt, akivel működik a “csí”. Ez nem azt jelenti, hogy alkalomról alkalomra menj el egy újhoz – én adnék három-négy alkalmat ahhoz, hogy meg tudd ítélni, valók vagytok-e egymáshoz. Hidd el, tudom. Sok terapeután vagyok túl, sok pszichiáteren, akik pár perces ismeretség után diagnosztizáltak és nonszensz gyógyszereket írtak fel nekem, amitől rosszul voltam vagy ami kiirtotta az összes érzésemet. (Azonban indokolt esetben valóban kell gyógyszer, ne utasítsd el, csak figyeld meg, hogy reagálsz rá!) Akarj bizalmat adni a terapeutának, de óvatosan add, és ne mindenáron. Bár pontosan tudom, mennyire nehéz megkülönböztetni a félelmet és a vágyat a valós megérzéstől, mégis azt mondom, hallgass a megérzésedre. Merj nemet és igent is mondani!

A motivációs idézetekről

Mindnyájan ismerjük a következő típusú motivációs idézeteket:

Na, erről annyit mondanék, hogy ezeket az idézeteket csak azok értik igazán, akik már megtapasztalták, és/vagy tudnak már eszerint élni. Akik még nem, ők nagyrészt csak reménykedve osztják meg ezeket a posztokat, és remélik, hogy igaz, amit ír. A reményről pedig én – aki sajnos hajlamos vagyok cinikusan hozzáállni az élethez – azt gondolom, hogy annak van rá szüksége, aki nem igazán hisz a dolgok pozitív kimenetelében. Mondanám, hogy a remény csak a reménytelenek vigasza. (Én nyilván sokszor lelkesen reménykedem, mert hinni nehéz.)

Szóval, ha reménykedve nézegetnél ilyesfajta tartalmakat, kérlek, inkább olvass el egy valós pszichológiai témájú cikket, könyvet, keress gyakorlatokat (és nem tudom elégszer mondani, hogy menj terápiára!!!), mert ez nem fog előbbre vinni – csak ámítod vele az amúgy is fölösleges információkkal túlterhelt agyadat.

Egyszer-egyszer talán előfordul, hogy ha már megvan benned az adott gondolat, csak nem tudod megfogalmazni, de szembejön egy kép háttérben a balatoni naplementével, ami pont kimondja, amit gondoltál. Ilyenkor persze hasznát leled, hiszen tudod magadnak megerősítésképp mondogatni. Például nekem ez épp jól jött:
(magyarul: Neked már azelőtt volt célod, hogy bárkinek véleménye lett volna (róla).)

Szóval látod, kevés dolog van, ami totálisan fölösleges. Mindenki olyan eszközökkel enyhíti a saját fájdalmát, amelyek ismerősek számára. Épp ezért, ha eddig egyik sem vált be, ismerd meg a megoldások tárházát, és ne add fel! Te is, én is, és mindenki többet érdemel annál, hogy a langyos vízben elpancsoljon magányosan egész életében, és épphogy túléljen úgy, hogy az orrát alig tudja a víz fölött tartani.

Íme, néhány dolog, amit megtapasztaltam, míg a mentális egészségem nem hágott a tetőfokára (tehát veszettül szarul voltam):

Ha pánik- vagy szorongás zavarod van, a tested gyakran előbb észreveszi, hogy neked nem jó az adott szituáció, mint te.
Tehát, előbb jön a fizikális rosszullét, majd utána neked kell elgondolkodnod azon, hogy mégis miért érezted magad ilyen veszettül rosszul akkor éppen. A lehető legapróbb dologra is gondolj! Akár egy halvány gondolat is lehetett – ilyenkor az ember szervezete ugyanis arra van felkészülve, hogy bármelyik pillanatban veszély leselkedhet rá, így készenlétben áll, majd túlreagál. Ez már egy fizikális állapot, semmiképp ne vádold magadat, az nem vezet sehová!

Engedd meg magadnak, hogy azt csináld, ami jól esik! (Nyilván a társadalmi kereteken belül. Ha mondjuk az esne jól, hogy fejbe vágod az exed egy péklapáttal, azért nem vállalom a felelősséget. De asszem tudom, hol lehet kapni péklapátot.)

Tehát muszáj, hogy engedd az idegileg és lelkileg túlterhelt lelkednek és fizikumodnak, hogy kiürüljön. Menj ki természetbe vagy ülj otthon egyedül! Csak azt engedd magadhoz közel, akivel jó lenni! Ha dolgozol, végy ki szabadságot, vagy írasd ki magadat! Légyszi. Ha olyan sokáig nem engedted saját magad levegőhöz jutni, legalább akkor hagyd, amikor már fulladozik!

Elevenítsd fel, mikor érezted magad jól gyerekként! Amiben elmerültél, és úgy érezted, megszűnnek a határaid, és egybeolvadsz a tevékenységeddel. Koncentrálj ezekre a dolgokra! Nekem például a lovaglás és a rajzolás volt ilyen. Kicsit hagyd magad újra előbújni a sok szemét alól, amiről észre se vetted, hogy lassan eltakar! Fokozatosan újra és újra ki fogsz bukkanni alóla, valószínűleg sokszor visszaesel, de lassan megtanulod, hogyan maradj fölötte.

Beszélj olyan emberekkel, akik átéltek hasonlót, mint amiben most Te vagy! Olvass cikkeket, nézz videókat! Segít, hogy ha látod, mennyire gyakori problémát jelentenek a mentális betegségek, és hogy más emberek is épp annyira tudnak küzdeni önmagukkal, mint Te. Persze ez nem kisebbíti a Te küzdelmedet, hiszen mindenkinek egyéni a problémája, és ez most Rólad szól. 

Írd le, és tartsd számon, amit érzel! Vezess naplót! A terápia során is nagyon fontos lesz, hogy észrevedd, hogyan változnak az érzéseid, minek hatására vált át az egyik a másikba. 

Magyarázd el a környezetednek, hogy milyen állapotban vagy! Ez nagyon fontos, bár tudom, hogy ha nagyon rosszul vagy, nincs ilyesmire energiád, főleg, hogy az emberek nagy százaléka így fog erre reagálni:
(magyarul: Én: depressziós vagyok. Terapeutám: Depressziós. Orvos: Depressziós. A szüleim: De biztos, hogy az?)

Ne vádold őket, mert azok az emberek, akik még nem tapasztaltak ilyesmit, nem értik, milyen ebben benne lenni – még ha empatikusak is. Hajlamosak azt gondolni, hogy csak lusta vagy, vagy hisztis. Mégis próbáld meg megértetni velük, mit érzel, és ha nem értik, hagyd rájuk, majd elfogadják! Akár küldj nekik tudományos cikkeket a depresszióról, annak gyakoriságáról, arról, hogy ez igenis egy betegség. Mondd meg nekik, hogy a kezeletlen depresszió ugyanolyan súlyos probléma, mint ha bármilyen fizikális gonddal küzdenél. Kb olyan, mintha el lenne törve a lábad, de Te továbbra is ugyanúgy használnád, mint azelőtt, és majd’ belehalnál a fájdalomba minden alkalommal, amikor lépsz.

Amikor én az egyik depressziós epizódom közepén jártam, próbáltam kerülni a kontaktust olyan emberekkel, akik nem álltak hozzám annyira közel. Mindössze azért, mert olyan állapotban voltam, hogy nem működött a viselkedésemben a “társadalmi szűrő”. Azaz mindenre azonnal úgy és abban a formában reagáltam, ahogy éreztem. Kitörtem, mint a vulkán, a legapróbb frusztrációk esetén is, még akkor is, ha nem szánták bántásnak azt, amit én elképesztő sértésként éltem meg. Leggyakrabban tehetetlenségemben elhagytam a helyszínt, ami mindenkit, a legjobb indulatú embert is kétségek között hagyott. Ezért kommunikálj arról, hogy milyen állapotban vagy, ez nagyon fontos! Tudom, nehéz róla beszélni, mert még mindig tabu. Én végül azt találtam használható megoldásnak, hogy szóltam előre az adott közösségben, hogy nagyon rossz állapotban vagyok, így előre elnézést kérek, ha túlreagálok dolgokat. Ha nagyon belekérdeztek, hogy mi a bajom, azt mondtam, hogy nem működnek a szerotoninjaim. Ezt általában nem értette senki, de legalább konstatáltam magamban, hogy igazat mondtam, és nem állítottam azt, hogy minden oké, mert én nagyon rosszul hazudok – meg nem is akarok.

(magyarul: Az az egy szem szerotonin molekula, ami próbál keresztül vinni engem a napomon.)

Ha gyógyszert kell szedned:

Nagyon fontos, hogy igenis, van, hogy szükséged van gyógyszerre ahhoz, hogy legalább szinten tartsátok az állapotodat, és hogy ne légy folyamatos kínok között, mert úgy előfordul, hogy nem lehet megfelelőképp terápiát folytatni. Ha azt javasolja az orvosod, én azt ajánlom, fogadd meg a tanácsát. Ha kell, mondd meg neki, hogy csak nagyon indokolt esetben vagy hajlandó gyógyszert szedni – ha így érzel. Figyelembe kell, hogy vegye, amit kérsz – de Neked azt kell szem előtt tartanod, hogy ő az orvos! (Nárcisztikusoktól előre bocsánatot kérek, de ő jobban tudja. 🙂 )

Ellenben nagyon óvatosan kell bánni azon gyógyszerekkel, amik az agyadra hatnak! Kövesd a leírtakat és az orvos javaslatát! Ne vegyél be se többet, se kevesebbet magadtól, semmiképp se dönts semmilyen szinten sem a saját gyógyszerezésedet illetően! Velem előfordult, hogy óvatlanul abbahagytam, majd újra elkezdtem egy antidepresszánst (sajnos a körülmények miatt úgy gondoltam, hogy muszáj, mert időközben meghalt a kedvenc pszichiáterem, akihez akkor jártam), és borzasztó kínokat éltem át, valóságos rémálmok sorozatát, félelmet, pánikot. Mert a saját elménk nem játék, sőt, az egyik legveszélyesebb és ugyanakkor legértékesebb terület.

Röviden annyit mondanék Neked, a hosszú verzió mellé, hogy menj el terápiára! Sokan felháborodnak, ha el akarják küldeni őket pszichológushoz vagy pszichiáterhez, mert sérti az önérzetüket. “Ők meg tudják oldani, erősek, nem elmebetegek” és a többi, de:

1. Ahhoz, hogy erős vagy, hozzá tartozik az, hogy van erőd felismerni, amikor szükséged segítségre, és nem veszed személyes sértésnek, hogyha valaki jobban ért a pszichédhez, mint Te magad.

2. Nem kell elmebetegnek lenni ahhoz, hogy szükséged legyen terápiára. Véleményem szerint szinte mindenkire ráférne egy kis terápia önismereti céllal – hiszen a mai rohanó világunkban (klisé igen, de igaz!) nincs lehetőségünk arra, hogy megfigyeljük önmagunkat és beszélgetést kezdeményezzünk a tudatalattinkkal, ezért ő kénytelen szélsőséges eszközökhöz folyamodni, hogy kapcsolatot teremtsen velünk.

Tudok ajánlani néhány olvasmányt és oldalt, amit érdemes nézegetned:

Pszichorigo

Popper Péter: A belső utak könyve

Erich Fromm: A szeretet művészete

Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról

Illetve ajánlom Neked ezt a terápiás központot, amit az én csodálatos pszichiáterem javasolt, hogy ajánljak az érdeklődőknek: www.vikote.hu . Sématerápiával is foglalkoznak, amit én is csinálok jelenleg. Nagyon jó módszernek tartom.

És csak mókaként: itt találod a mémes instagram oldalamat (angol nyelvű), ahol gyűjtöm a számomra vicces mémeket a depresszióról és egyéb mentális betegségekről: cryingthroughmemes

Sok szerencsét, erőt és kitartást kívánok Neked és a szeretteidnek! Tisztelettel nézek azokra, akik küzdenek ilyen problémákkal, és sikerül életben maradniuk, tovább küzdeniük. Akiknek nem sikerült maradniuk, azoknak nyugalmat kívánok, nagy szeretettel! De Te kérlek maradj, mert nagyon izgalmas expedíció felfedezni Önmagad, ha elfogadod, hogy érdemes, hogy szükséges, és hogy igenis megérdemled, hiszen nem vagy kevésbé izgalmas senkinél. Egy rejtély vagy, egy felfedezésre váró csoda. Hajrá!

És íme egy vers, Nektek:

Takács Zsuzsa: Ajánlás

Mindazoknak, akiket a fájdalom nem hagy aludni,
értelmetlen köröket tesznek éjszaka szobájukban,
vagy ülnek egy helyben, vagy még azt sem, nyitott
vagy hunyt szemmel fekszenek az átizzadt lepedőn,
és ezért megpróbálják kijátszani az érzéki benyomások
zavaros elegyét: és az idő segítségéhez folyamodva
megváltó hajnalra várnak. Akik tapaszt vagy borogatást
illesztenek sajgó testfelületeikre, beveszik a Contramalt
vagy nem veszik be, megpróbálnak leszokni róla inkább,
hogy tudatuk, ameddig még lehet, világos maradjon.
Vagy megadják magukat, vagy fellázadnak a szenvedés
ellen, s ezzel drogfüggővé válnak. Mindazoknak, akiket
siratnak vagy nem siratnak, akikkel a többiek türelmesek
vagy türelmetlenek, akik megkapaszkodnak az ajtó-
félfában, a kocsi ajtajában, a lépcsőkorlátban,
az idegen vagy ismerős karokban, bár mérhetetlenül
messze járnak az egészségesektől, de féltő
szánalmat és megbocsátó szeretetet éreznek irántuk.

További cikkek: