Hiperérzékenyként az élet – Áldás vagy átok?

A szuperérzékenység azt jelenti, hogy az érintett személy a többségnél érzékenyebben reagál a külső és belső ingerekre: sokkal intenzívebben éli meg azokat, és nemcsak mások érzéseit, de sajátjait is sokkal erőteljesebben érzi. A hiperérzékeny emberekben – legfőképp a gyerekekben – gyakran nem alakul ki megfelelő önelfogadás, és nem tanulják meg hatékony kezelését a beérkező ingereknek és intenzív érzelmeknek: a magabiztosság hiányával küszködő, félénkebb felnőttekké is válhatnak. Nem ritka, hogy energiáik nagy részét arra fordítják, hogy számukra nem megfelelő életmódot próbálnak követni, emiatt pedig állandó ingerlékenységgel és kimerültséggel küzdenek. Na de hogy milyen hiperérzékenyként az élet? Áldás-e vagy inkább átok? Íme pár apró, mindennapos mozzanat, ami segíthet megérteni.

9 éves vagyok

Utálok bemenni a Douglasba – vagy bármilyen másik parfümöket árusító boltba. Túl erősek és intenzívek az illatok, rosszul vagyok tőlük, és anya még mindig nem érti, miért akarom inkább kint megvárni. Látom, ahogy egyet spriccel arra a vékony papírdarabra, én meg hátralépek egyet – de inkább kettőt –, hogy ezúttal véletlen se dughassa az orrom alá, hogy megszagoljam. Nem érti, hogy ezeket a „kellemes illatokat” hogy nem lehet szeretni. Pár perc után mindig kikéredzkedek, mert érzem, émelygek és fáj a fejem.  

13 éves vagyok

Ülök a vonaton és azon gondolkodom, amit barátnőm mondott. „Túlságosan a lelkedre veszed!” „Ne legyél olyan érzékeny!” Hogyan ne legyek érzékeny? Hogyan kellene visszafognom? Valaki mondja meg, és esküszöm megcsinálom. De egyáltalán mit jelent az, hogy „túlságosan”? Oké, én is érzem és látom, hogy barátaimhoz képest sokkal erősebben csordulnak ki belőlem az érzések, de ez baj? Lehet, hogy baj.

14 éves vagyok

Elmentem életem első koncertjére anyukámmal. Az én ötletem volt, alig vártam – hiszen a kedvenc zenekaromról volt szó -, mégis szörnyű volt. Próbáltam a zene élményére koncentrálni, mint otthon, a fülhallgatómmal, de nem tudtam. A mérhetetlen embertömeg csak zizgett, vibrált, élvezhetetlenül hangos volt minden, és túlságosan erősek voltak a cikázó fények. Zavart minden, borzasztóan elfáradtam, túlterhelődtem. Alig vártam, hogy vége legyen, de nem akartam elmondani anyának, hogy nem élveztem – csak miattam jött el erre. (Bár azt hiszem, észrevette, mert állandóan kérdezgetett, jól vagyok-e.)

15 éves vagyok

Az iskolában ma bántottak egy fiút a szemem láttára. Cikizték. Azonnal könny szökött a szemembe, éreztem égeti a szememet – gyorsan el is fordultam, hogy senki se vegye észre. Annyira sajnáltam, de annyira nagyon, hogy utána csak erre tudtam gondolni. Otthon, hazatérésemet követően rögtön írtam neki MSN-en egy féloldalnyi szöveget arról, hogy ne vegye figyelembe azokat a piszkálódókat, és hogy remélem nem vette komolyan azokat, amiket mondtak neki. Merthogy nem igazak. Remélem tudja. Miközben írtam neki, ismét tehetetlen szomorúságot éreztem, és ismét kibuggyantak azok a könnyek.

16 éves vagyok

Idegesít, hogy képtelen vagyok kordában tartani az érzéseimet, annyira hevesek, túlfűtöttek. Hiába mantrázom magamban egy-egy helyzetben, hogy “ne sírj, ne sírj, ne sírj, ne sírj”, annál jobban kell, és gyengének tartom magam, amiért ezt nem tudom kontrollálni. Egyszerre sírok egy megható, szomorú vagy épp örömteli dolog miatt, és egyszerre vagyok iszonyatosan dühös magamra, amiért ezt nem tudom megállítani. Ha jönni akar, az ki is jön.

17 éves vagyok

Már nagyon zavar, hogy ilyen vagyok. Nem tudom megfogalmazni, hogy milyen pontosan, de már egy ideje szeretnék ezen változtatni. Viszont minél jobban próbálok máshogy reagálni a dolgokra, vagy épp máshogy viselkedni, annál nehezebb. Borzasztó mérges vagyok magamra.

19 éves vagyok

A 47-es villamoson ülök és olvasok. Olvasás közben egy mondat annyira megcsapott, annyira belém ivódott, annyira mélynek éreztem, hogy újra és újra elolvastam, és csak hagytam, hogy a szavak kombinációjának szépsége az egész testemet átjárhassa. Bizsergett a hátam és libabőrös lettem. A mondatról egy festmény jutott az eszembe – emlékszem, azt is hosszú percekig vizslattam, és az is legalább ilyen gyönyörű volt. És attól is libabőrös lettem.

21 éves vagyok    

Legkedvesebb barátnőimmel elmentünk megnézni a Jurrasic World című filmet. Előtte órákon át beszélgettünk, nekik mindig is elmertem mondani az összes gondom, bajom, hiszem tudtam, sose mondanák: túlreagálom, túldramatizálom, túlagyalom, túlérzem – egyszerűen elfogadtak. Támogattak. Értettek. Éreztem, hogy tényleg értenek, nem pedig csak mondják, hogy értik. Szóval a moziban ültünk, pattogatott kukoricával és kólával az ölünkben, és épp az a jelenet volt, amikor a raptorok megvédték kiképzőjüket a T-Rex támadása elől. Nem kellett több. Éreztem, ahogy könnycsatornáim munkához fogtak: annyira meghatott ez a jelenet, olyan emberinek gondoltam ezt a gesztust az állatok részéről, hogy már meg sem próbáltam visszafogni a könnyeimet. Sötét volt szerencsére, senkit se nézett rám furán, amiért egy vérengzős dínó harcot úgy siratok meg, mintha valami tragédia történt volna.

23 éves vagyok

Az aluljáróban sétálok, és látom, ahogy egy hajléktalan ember egy táblát tart a kezében, amin pár sor ékeskedett. Láttam azt is, hogy sebesült a lába – ekkor mérhetetlen, szúrós fájdalom hasított belém. Megálltam, elolvastam azt a pár sort, amin az állt, hogy elvesztette a munkáját, és nincs pénze arra, hogy gyerekeinek egyáltalán ételt adjon. Azonnal kotorászni kezdtem a tárcámban, de nem volt nálam készpénz, csupán pár 5 és 10 forintosom volt. Annyira. Nagyon. Dühös. Voltam. És. Szomorú. (A gyűlő könnyeimet már meg sem említem.)

24 éves vagyok

Végre látom, kik azok az emberek, akik „megengedik”, hogy ilyen legyek. Akik nem azt éreztetik, hogy ez probléma vagy gyengeség, hanem épp ellenkezőleg: hogy jó, hogy ilyen vagyok, és meg se forduljon a fejemben, hogy ezt szántszándékkal megváltoztassam. (Ez egyébként lehetetlen lenne, mivel a szuperérzékenység genetikailag kódolt, ezért teljesen felesleges azzal próbálkozni, hogy megváltoztassuk. Bár tény, hogy sokat fejlődtem abban, hogy jobban kezeljem az érzéseimet és a külső ingereket.) És végre azt is látom, hogy erre nem átokként kell tekinteni. Sokszor a mélyebb rétegeibe pillantok bele egy-egy helyzetnek, könnyebben észlelek finom jeleket, melyek mások figyelmét általában elkerülik.

Már nem szégyellem, hogy hiperérzékeny vagyok. Egyre jobban látom, hogy milyen környezetet kell teremtenem magamnak ahhoz, hogy “átkom” ne hasson rám bénítólag. Mióta tudatosan figyelek arra, hogy ezt elfogadjam – körülbelül egy évnyi harc, se több, se kevesebb -, egyre jobban látom azt is, hogy mi az a működési keret, ahol teljesítményem maximalizálódik a bénulás és a stagnálás helyett.

Szuperérzékenységnek hívják.

Hosszú, nagyon hosszú harc árán magamban ezt szupererőnek kereszteltem át.

További cikkek: