„Hitet, reményt és egy hálába átmenő gyógyulási folyamatot szeretnék átadni nektek”

Olvasva az érzékenyítő projekt hívószavait, éreztem, hogy itt van dolgom: van hiteles, őszinte és talán támaszt adó mondanivalóm. Magammal is jó őszintének lenni, valamint bízom benne, ha megosztom a történetem, nem csak én „gyógyulok”, de talán más is. Célom elsősorban a gyengeségeim, problémáim beismerése, a tagadásból való kilépés – az üzenetem talán tovább áramlik és sokaknak vigaszként, reményként szolgálhat. Nekem mindig segítettek akár az ismerőseim, akár idegen emberek beszámolói; nemcsak szeretetet érzek irántuk történetük felvállalásával és megosztásával, de a badass-t is kihozza belőlem, hogy na, akkor neki se könnyű, de milyen jól csinálja, oké, akkor én is megcsinálom! Könnyebb összeraknom az életem, ha nem tökéletes és mindennel pikk-pakk megküzdő, gondoktól mentes emberek, történetek vannak körülöttem.

Úgy érzem, a nehezén túl vagyok, és egy új, tudatosabb élet jön. Az elmúlt években annyi jót, segítséget, láthatatlan inspirációt, értő figyelmet, empátiát, gondviselést, tippet és támaszt kaptam, hogy szeretnék én is visszaadni. Ebben az egész pakkban minden ördögöm, démonom benne lesz. Néhol meg is ijedtem. De már őszintén hiszem, hogy az angyalaim erősebbek. Hitet, reményt és egy hálába átmenő gyógyulási folyamatot szeretnék átadni nektek.

Egyfelől szociális, emberektől való szorongásom van – bár ezt még egyelőre csak magamnak „diagnosztizáltam”

Mindenesetre a szorongásom több helyzetben előjött/jön, például ha nincs lehetőségem verbális interakcióra, ami könnyítene rajtam, ami mögé bebújhatnék. Erre tökéletes példa, amikor a metrón ülök, a szemben ülő emberekkel csak egymás mellett elnézünk, üveges a tekintet, némák vagyunk. Itt főleg zavarba jövök, ha korosztályomba eső, jól kinéző, engem fürkésző sráccal, férfival ülök szemben. De ugyanígy zavarba jövök más korcsoporttal és nemmel szemben is, ha ezt az ürességet, idegenséget, feszkót érzem, vagy ha a magam tükörképét kéne egy kevésbé magabiztos napon az ablakban néznem. Korábban az is szorongást okozott, ha szembejött az utcán egy idegen (itt is főként a jól kinéző, koromhoz közeli férfiak, társaságok esetében). Féltem, hogy ciki lesz, vagy hogy esetleg valami bántót fognak mondani pl. a külsőmre. Ezt nagyon sok év „láthatatlan” erősödés után sikerült szinte 100 százalékosan levetkőznöm.

Szorongok és szorongtam – főleg régebben – nagyobb és idegen társaságokban is, főként, ha nincs megtámogatva a csoporton belüli ismerkedés. Ez a szorongásom a barátaim szülinapi összejövetelein is felszínre tört, amikor mondjuk csak az ünnepeltet ismertem, és ott volt még 20 másik idegen ember. Az a fura, hogy kívülről nem is látják általában az emberek, micsoda kínlódás zajlik odabenn. Nagyon sok maszkot hordok valószínűleg. Hozzáteszem, ezekre az alkalmakra készítenem kell magam, és általában ki is merülök utána, kell az énidő, az elvonulás egy ilyen után. Ezeket az eseményeket igyekszem már szűkíteni emiatt, és csak akkor jelenek meg, ha valóban kedvem van az emberekhez, vagy olyan szerettem van ott, akiért vállalom ezt az egészet.

Kellemetlen pont, de sokszor szorongok a lakótársaimmal szemben is. Otthon szeretem levetkőzni magam, mélyen feltöltődni, és amikor rosszabb passzban vagyok – vagy csak szimplán nincs kedvem beszélgetni –, egyedül akarok tenni-venni. Ilyenkor szorongok, hogy na, basszus, most fogok xy-nal találkozni, pedig nem akarok, hogy tudnék elslisszolni, hogy tudnám a helyzetet úgy megúszni, hogy ne legyek bunkó. Ez rengetegszer bennem van a mai napig. Néha segít, ha a lakótársam „belém köt” és felold egy beszélgetéssel, néha tudom azt is mondani, hogy bocsi, most inkább egyedül akarok lenni – ez még elég változó. Ezzel az is összefügg, hogy olyan helyzetekben is szorongok, amikor önérvényesítenem kellene, amikor a magam javát mástól kellene kérnem. Például munkahelyen, rizikósabb családi kapcsolatokban vagy párkapcsolatban.

A második a depresszió

A depressziómnak hosszú története lesz, úgy sejtem, gyermekkoromban rakódtak le az alapjai. A családomról azt érdemes tudni, hogy a nagyszüleim, illetve a szüleimmel jó kapcsolatot ápoló testvéreik gyerek-tinikorunkban meghaltak. Utána anyukámék mindig azt hangoztatták, hogy egyedül maradtunk, csak magunkra számíthatunk, magunkban bízhatunk; ők, a bátyám és én. Mi vagyunk a család. A csonka-érzet mellett irigy is voltam picit azokra az emberekre, akik a családjukkal nagy körben karácsonyozhattak, mehettek ide-oda. (Azóta ebbe az életformába belekóstolhattam a volt barátom családja által, rengeteg szeretettel, gondoskodással és persze egy nagycsalád árnyoldalaival. De innen is látszik, mindig kárpótol minket az élet.)

Már gyerek-tinikoromban nagyon sok mindent magamba gyűrtem

Hogy anyukám szomorú, minden nap kiabál velem. Hogy tele volt a családunk megszakított kapcsolatokkal, örökösödési harcokkal, ki nem mondott értékes, szeretetteljes gondolatokkal, és ki nem mondott fájdalmakkal. Igazából tabut csináltunk ezekből, mindenből, ami nem az evés-ivás-biztonság témakörébe tartozott. Aztán amikor idősebb lettem, tini, már én is befele éltem meg sok mindent, és tabukat csináltam a kudarcaimból, nem gyászoltam el megfelelően semmit. „Rendben volt”, hogy nem éreztem magam körül igazi családot, ha két-három hónap után véget értek a kapcsolataim. „Nem fájt.” Pedig belül dehogynem, nagy fájdalmakat, ürességet és magányérzetet éreztem. Sokszor irtózatos haragot az érintett „gonosz” családtagok irányába, a szüleimre, de magamra is, mert nem tudtam magammal mit kezdeni.

A későbbi bajok megalapozója az önértékelés volt

Ezt nem derítettem ki még sajnos, mi lehetett, de általánosban vezették a fejlődésünket egy kis könyvbe, melyben az oltási-, centi- és súly adatok szerepeltek. Hatodik-hetedik osztályos koromig normális ütemben fejlődtem, aztán nagyon hirtelen történt egy kb. 15 kilogrammos hízás. Ezen, amikor néhány éve ezt felfedeztem, nagyon elképedtem. Talán a kamaszodás, a hirtelen növés? Vagy ott kezdtem el bánatomban enni? Nem tudom. Mindenesetre nyolcadikos korom körül nagyon nehezen éltem meg ezt, nehezen fogadtam el magam, hogy nem durván, de túlsúlyos voltam. Ekkor próbáltam ki az első „pontozós diétákat”, igyekeztem kevesebbet enni, valamint jártam kosárra.

Nem voltam elégedett az alakommal, de nem is csináltam belőle nagy problémát, gyerek voltam. Később, a kilencedikes gólyatáborban viszont szájukra vettek a nagyobb fiúk, hogy kövér vagyok, kinevettek, és ez visszatekintve – meg ahogy írom ezt most – még több mindent megmagyaráz. Például azt is, hogy miért jövök zavarba, ha szembe jönnek az utcán vagy a metrón. Azért, mert úgy érzem, támadásnak vagyok kitéve.

Egy gyermeki konfliktusban pedig egy barátnőm cikizett azzal, hogy „oroszlánsörény a hajam”, és ezt még vagy tizenötször elmondta. Valóban borzasztóan dús volt a se göndör, se hullámos hajam, de rohadtul nem esett jól az egész. Tenni se nagyon tudtam ellene, ott még akkor nem volt akkora „páncélom”, se hajvasalóm, illetve a fodrász se vágta épp előnyösre a frizurámat. Szóval nem tetszettem magamnak. Az ekkori képeken általában nem mosolygok, állandóan fiús, bő pólókba bújtattam magam, pedig tök szép nőies voltam, kis fiatal körte.

A haj- és súly miatti frusztráció, szorongás sokáig elkísért az utamon

Éveken át tartó, napi szintű hajvasaláshoz vezetett a középsulis, egyetemi időszakban. Hajegyenesítő kezelések, őrült futások, hypoxi gép, fogyókúra, később mélyebb, anorexiás-túlevős depressziós szakaszok, műszempilla, műköröm, vásárlásmánia, magassarkúzás a hét minden napján. Nyomokban ma is megvan ez az érzékenységem, úgy értem fontos számomra a magamnak tetsző (!) külső. De már nem a hajvasalás, smink, megfelelő szett uralja az életem. De biztonságot ad mai napig, ez biztos. Viszont az még inkább jóleső érzéssel tölt el, ha ezek nélkül lépek ki az utcára, és „mégis minden jó”.

A középiskolában a családi sérelmek, magam nem szeretése, elfogadása mellé bejöttek a szerelmi csalódások

Majd a tizenharmadik év végén a „nem tudom, mit kezdjek az életemmel, hol kellene tovább tanulnom” fájó kérdése. Az első szerelmi csalódásom tizenöt évesen volt. Bár találkozgattunk, sokat beszélgettünk a fiúval, a kapcsolat mégis beteljesületlen/viszonzatlan maradt. Itt egy-két hónapig elég mélyen voltam, ez afféle kóstoló volt abba, milyen lesz majd az igazi, kitörő bánat x év múlva, egy beteljesületlen szerelem (és minden másnak a felszínre törése) miatt. Az első szerelem után még jött egy hasonló elutasítás, majd az első, szerelemmentes kapcsolatom után visszakerült a képbe az említett első szerelem. Nagyon durván átvert, megbántott, a legjobb barátnőmmel csalt, miközben együtt voltunk. Itt, ezen a szakaszon nem bíztam se szerelemben, se barátságban.

Elfojtások jöttek elfojtások hátán, nem kerestem igazán a szerelmet, de sok jó és kevésbé jó emberrel is összejöttem

Ezek nem voltak tartós kapcsolatok, vagy mert a másik fél se vette komolyan, vagy mert menekültem, kiléptem, képtelen voltam az elköteleződésre. „Úgyse marad meg a másik nekem” – nem hittem az egészben.

Ezeket a szakításokat és a családtagjaim elvesztését is valami hihetetlenül mélyre dugtam magamban. Korántsem voltam érzékeny, inkább túl vagány, rendbontó és szabad. Mindig „nyomultam tovább”, sok öröm volt az életemben, legalábbis akkor úgy hittem. Viszont mégsem voltam teljesen szabad, jókislánynak lettem nevelve, és én hiába éreztem a kitörni akaró V.-t is, nem engedtem meg magamnak a haragot, bánatot, gyakorlatilag semmilyen negatív érzést.

A depresszió előszobája úgy gondolom, egy lélekfosztó kapcsolatom volt az érettségi évében. A srác irtózatosan birtokló, féltékeny volt, csak a maga igaza számított, és ha én mást gondoltam, megmagyaráztatta velem. Állandóan moralizált, okoskodott. Őt nagyon szerettem, tiszteltem, ezért sokáig nem vettem észre, mit művel. A maga élete helyett az enyémet akarta irányítani a gondolataimmal együtt. Ezt felismerve – de sajnos későn léptem ki a kapcsolatból – az elmúlt hónapok viaskodásai, a magam nézőpontjainak védelme pedig nagyon lemeztelenített, legyengített, érzékennyé tett. Sok dologban azt se tudtam, ki vagyok, mert „átformált”, de azt határozottan éreztem, talán először életemben, hogy nem szeretnék senkit se magam mellé, semmilyen barátot, magamra szeretnék végre koncentrálni, a magam jóllétére.

Illetve: kardinális probléma, hiába volt tök sok pontom, lett szuper az érettségim, továbbra sem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Fogalmam sem volt, merre menjek, mit csináljak, ezért maradtam. A langyos, de annál veszélyesebb komfortzónában, Győrben.

Az egyetemi éveim

Sajnos a kezdeti felfele ívelő hónapok után (mosolyogtam, sportoltam, barátokat szereztem az egyetemen, céljaim voltak, stb.) összefújt a szél egy testvérszakos sráccal, és így visszatekintve, beleestem a magam tükörképébe. Jó ember volt, de bizonytalan, sérült, elveszett és zárkózott a szerelemben. Reménykedtem egy kapcsolatban, de teljesen meg voltam fagyva, nem tudtam nyíltan kommunikálni a vágyaimról. Hiába voltak hosszú randizgatásaink, szerelmet valló SMS-ek, közös bulik, szex, nem lettem a barátnője. Hiába próbáltunk erről beszélni, egyikőnk se tudott megnyílni, holott csak egyet lépni kellett volna. Ha merünk, ha készen állunk rá – de nem voltunk. Sajnos annyira megviselt, hogy a fiú nem akart kapcsolatot, és hogy ennyire nem tudok megnyílni neki élőben, elmondani, mit szeretnék, hogy egyszerre minden bánat kitört belőlem.

Emlékszem egy momentumra

A „szakítás” utáni este elmentünk karaokézni a barátaimmal, megszólalt az Álmodj királylány, és én irtózatosan sírtam – erre talán még a családtagjaim temetésén se volt példa. Itt bemagyaráztam magamnak, hogy mindez azért van, mert nyomi vagyok, kövér és nem olyan szép, mint az egyetemen a lányok – valóban gyönyörű lányaink voltak a közgázon. Szóval másnaptól jött egy elhatározás, egy őrült és buta fogyókúra, fokozott edzésekkel. Hihetetlen, hogy nekem, akinek mindennél többet jelentettek a finom falatok, kb. csak 5 féle alapanyagot evett hónapokon át, abból is szinte semmit.

„Nagyon jól ment a dolog”, XS-S méret lettem, ám semmivel se boldogabb. Csak egy üres, boldogtalan test. Innentől már a magam ellensége is voltam. Amit leginkább elhibáztam, és bárcsak másképp csináltam volna: nem szóltam se a fájdalmamról, se arról, amit csinálok. Nem tudták az emberek, mi történik velem, ha pici gyanú is volt, hazudtam, beadtam, hogy életmódot váltok. Magányba taszítottam magam, álarcot húztam, és nem engedtem be semmilyen szeretetet.

Aztán a dühöm kifutásával, illetve a fejemben jelző intő hang hatására a súlyom se tudtam már kontrollálni; híztam, megijedtem és túlevésbe kezdtem. Ezzel egy még nagyobb bizonytalanság és elveszettség következett.

Itt már kijelenthetem, hogy depressziós voltam

Valószínűleg, amit elhittem magamról, azt adtam magamnak. Azt gondoltam, ez vagyok, ennyit érek, ezt érdemlem. Ezzel a gondolkodásmóddal körülbelül három év telt el, három évig küszködtem az étellel, önmagammal, a győri egyetemmel.

Nehéz, de már könnyű is valahol leírni, mi volt ekkor: motiválatlanság, egykedvűség, fekvés az ágyban vagy akár a szőnyegen, a földön, alvás, evés, alvás, evés, sorozatozás, filmnézés, még több begubózás, még több magány, és ami még fájóbbá tette ezt, az a kettős élet. Mert kikozmetikáztam mindig magam, külsőleg és egyébként is. Volt több munkahelyem, belevágtam sok mindenbe, társaságba jártam, túlságosan adtam a külsőmre. Sokáig senkit se engedtem be a titkos életembe, senki se tudott az evészavarról, a depresszióról és a rengeteg gonosz, önmagát gyűlölő gondolatról a fejemben.

A folyamatot csak hosszabbította, hogy fél évet Németországban töltöttem az EU önkéntességének keretében, egy kis faluba kerültem. Nem tudott ellenőrizni senki, idegeneknek meg még könnyebb ferdíteni. Napközben motivált a külvilág, illetve természetesen kellett a maszk, de este magammal maradtam, és az nagyon nem volt akkor jó.

Fél évig egyedül éltem egy giga nagy házban, senki nem járt az utcán, nyomasztó volt. Zsebpénzem pedig volt bőven, és nem sok minden, de boltok azok voltak a faluban, így leginkább kajára költöttem. Borzasztó mennyiségeket vettem, mindent megettem, híztam. Továbbra se éreztem magam a helyemen. A napok teltek, de napról napra ugyanaz volt a küzdelem, és én mindig elbuktam.

A környezetem kezdeti reakciói

A projekt végéhez közeledve – amúgy nagyon vártam a hazatérést – felhívtam néhány fontos és közelinek hitt barátnőmet. Nagyon fájt ott is rájönni az eltávolodásokra, hogy nincs igaz barátnőm, illetve akkor történt meg a nagy dolog. Bevallottam egy barátnőmnek telefonban, hogy mostanában ez meg ez van, és szerintem depressziós vagyok. Nem hitt nekem, és az ott rettenetesen fájt, mert arra épp készen voltam, hogy kinyögjem, azonban hogy még bizonygassam, magyarázzam, nem volt erőm. Szóval ráhagytam.

Ez a barátnőm amúgy jóval fiatalabb volt, mint én, és hát persze ő is kapta a maszkolást hosszú ideig, szóval nem hibáztatom, egyébként se szeretném. Azóta megbeszéltük a dolgot és azt mondta, én voltam a legéletigenlőbb, legmosolygósabb barátnője. Én voltam az okos, szép példaképe. Nem hitte el a dolgot, de már érti, hogy ezek függetlenek egymástól.

És itt egy nagy tanulság: lehet valaki a legmosolygósabb, legszebb-sikeresebb-gazdagabb-tündérebb ember, belül attól még rejtőzhet BÁRMI. Az elkendőzésben, falállításban ugyanis egy beteg, egy függő sajnos nagyon tehetséges, pláne ha mindig is zárkózott alkat volt. És tapasztalatom szerint rettenetesen szégyelli az illető magát, még magának is fájdalmas bevallani, mi történik. Én rendkívül szégyelltem magam.

Hazajövet elmondtam még egy egyetemi barátnőmnek is, hogy nem vagyok jól. Ő tudott az egyetemi srácról is, ezért azt gondoltam, meg fog érteni. Ez a lány ezelőtt többször megjegyezte, hogy szarul nézek ki, vagy hogy szíve szerint belém tömne egy csokit, szóval biztosan látta a problémáimat, de nem szeretettel kommunikált felém, hanem dühből. Egy másik dolog miatt ugyanis neheztelt rám, nem bízott bennem.

Itt nagyon fontos megjegyeznem, hogy nem mindegy, kinek mondod el a problémáidat

Csak olyannak érdemes szerintem, aki érzelmileg érett, feltétel nélkül szeret, jót akar neked. Nagy szerencsémre jött egy ilyen barát az életembe, szintén hasonló cipőben járt ő is. Nem szerette magát, nehéz szakaszai voltak hangulatilag és gyászolta az apukáját. Onnantól egymás támaszai lettünk és folyamatosan gyógyítottuk egymást, mindemellett pedig megtanította élvezni az életet, hogy hogyan legyek erősebb, hogy figyeljek magamra, és még csomó jókislányos korlátot ledöntött bennem. Hálás vagyok érte, itt van a mai napig nekem. Ekkor tudtam elkezdeni valódi baráti kapcsolatokat kialakítani, és újra bízni. Ma már sokkal igazibb, mélyebb kapcsolatokkal rendelkezem.

Innentől egy enyhébb időszak jött

Hazatérve az Európában tapasztaltak miatt rengeteg plusz és friss munícióm volt, gyógyítgattam magam, dolgoztam, tanultam, szórakoztam, utaztam másodmagammal, Európán át stoppolva. Ez szintén egy direkt merénylet volt magam ellen, vagyis mellett: újra a magam erejére akartam támaszkodni, és kinyitni a világomat a számomra ingerszegény, valójában közösség nélküli Győrben. Remekül működött, nőtt az önbizalmam, és mai napig nagyon büszke vagyok erre (illetve, hogy „jó vagyok az utazásban”).

Lehet, hogy ez nem pont időrendi sorrend, de egyetem közepe-vége felé a kajálás még mindig borzasztóan hektikus volt. Inkább azt hiszem, „csak” figyelemfelhívó, segítségkérő. Már nem akartam túlenni, nem a finom falatokért csináltam, nem is esett jól a sok kaja, amivel tömtem és tompítottam magam. A szüleimmel laktam, mindent megkaptam, mindig volt csomó kaja, de én még pluszban „loptam” a spájzból, hátha észreveszik otthon, valami nem oké velem (nem tudtam róla egyszerűen szólni). Ma már azt hiszem, kifakadnék a konyhában, amikor anyukám ott van, vagy kiírnám egy cetlire, hogy „segítsetek, nem vagyok jól!”, vagy hasonló. Mindenképp bevonnám azokat, akik érzik, hogy a lányuk/barátjuk szarul van.

Aztán felköltöztem Pestre nyárra, gyakornok voltam, imádtam a pezsgést és tudtam, egyszer én majd itt szeretnék élni. Jól mentek a dolgok, egy-két szerelmi buktatót leszámítva. Viszont amikor visszaérkeztem Győrbe, újból mélyrepülés következett. El kellett kezdenem a szakdogámat, nagyon jó kis témát választottam, ami iránt imádtam kutatni, de egyszerűen nem állt össze, nem kezdtem bele, csak halogattam. Aztán amikor már csak két hét volt hátra, nagyon ráerősítettem a dolgokra. Ez brutál- és valószínűleg az egész egyetem alatt „kívánt” stresszként jelent meg: végre valamiért küzdeni kellett. Viszont közben anyukám kórházba került, rettenetesen megijedtem, el voltam veszve.

Ez volt az a pont, ami több szempontból annyira lesokkolt és kihúzta alólam a biztos talajt, hogy tudtam, nem mehet ez így tovább

Itt még ugyan se magamért, se másokért nem tudtam felelősséget vállalni, de rájöttem, milyen fontos. Egyéni szinten mindenképp, de a minket körülvevő világban is – legyen az családtag, barát, ismerős ismerőse vagy egy embertársunk. És hogy ne b*sszak ki magammal!

Rögtön a védés után visszahívtak egy állással a gyakornoki helyemre, felköltöztem Pestre, szerelmes voltam, imádtam az állásomat, és elkezdtem járni Pál Feri (mentálhigiénés szakember) keddjeire. Ez talán a legjobb, amit Pesten valaha tettem magammal. Olyan válaszokat, eszközöket kaptam a kezembe, és olyan „sorstárs”, fejlődni akaró közösséget, hogy láthatatlan módon emelkedett az életem. Teljesen másképp kezdtem el szemlélni a problémáimat és kezdtem élni az életemet. Kipróbáltam új dolgokat, megismerkedtem sok új emberrel, lassan „családra” leltem itt Pesten.

Persze azóta voltak családi drámák, szakítás, szerelemkeresés, munkából kiábrándulás, nehezebb időszakok. Fel kellett nőni, és ezek fájtak, de már nem fetrengtem a földön, nem ártottam magamnak, nem zárkóztam el, hanem kerestem az utat, hogyan lehetne jobb.

Most épp egy újrakezdésben vagyok a felköltözésem után három és fél évvel

Nem kristálytiszta vagy egyszerű a helyzet most se, azonban ami a gondolkodásmódomat, érettségemet, a rengeteg engem körülvevő szeretetet és a magam őszinteségét illeti, na, abban nagy a különbség. Már látom magam ebben az életben, látom a helyem.

Nemcsak a saját közösségeimet, a lelkemhez közeli barátokat, programokat találtam meg, ahol önmagam lehetek, hanem célt is, ami fele két éve közelítek, és talán most jött el az ideje. Mentálhigiénét szeretnék tanulni szeptembertől az egyetemen. Az én életminőségemen 500 százalékot javított egy-, majd később még egy mentálhigiénés szakember. Nagyon sok mindent átkereteztek bennem. Tisztelgés gyanánt, illetve a további tanulás miatt is szeretnék belevágni a képzésbe. Hiszem, hogy jó gyógyító lennék egyszer, éppen azért, amiken átmentem.

Szakember, külső segítség, és ennek a tabuja

Bár hivatalos értelemben nem mentem el még pszichológushoz, említettem Pál Feri előadásait, videóit, hangfelvételeit, emellett sok alternatív lélekfeltáró munkát is végeztem. Elvégeztem egy másfél, illetve fél éves önismereti csoportot, segítőként és állítóként is részt vettem egy családállításon. Szeretetenergiákat és nyugalmat árasztó „kórusba”, közösségekbe járok, voltam elvonulni, követek selflove jellegű posztokat, hasonló cipőben járó Youtube-erek vlogjait, és ma már többet beszélgetek a szeretteimmel, a lelkemhez közel álló emberekkel is mélyebb, önismereti témákról. Az utóbbi fél évben a második önismereti csoportom hatására rájöttem egy mélyebb elakadásomra, ami miatt – és a múltfeldolgozás miatt is – szeretnék felkeresni majd egy szakembert egyénileg. Úgy érzem, most már elég erős és „edzett” vagyok ahhoz, hogy csoport nélkül is megnyíljak egy terapeutának.

Azonban van itt egy félelmem

Mi van, ha kiderül, és azt mondják, beteg vagyok, elromlottam, komoly problémáim vannak? Elbírnám ezt? Vagy csak még mélyebbre sújtana, elmenekülnék? Hiszen ha ezt magam elől is tagadom, „nincs is probléma”, ugye?

Persze ma már tudom, ha eljárok terápiára, azzal magamért teszek. Pokolian nehéz lesz valószínűleg, de csak jobban, erősebben, igazibban fogok kijönni belőle, ha bele is teszek. Már csak a mentálos előadások, illetve a csoporttapasztalataim alapján is látom, mennyit javult az életminőségem.

Az én tanulságom

Illetve hasznos tanulság, az ember pörgetheti magát a problémája körül évekig, sokszor csak még mélyebbre rántja magát vele. Hiszen nap mint nap kudarcba fog fulladni, ha nem a probléma valódi magján, csak a tünetein dolgozik. Például én az evést akartam mindenáron kontrollálni, de a mögötte lévő érzelmek, bánatok, hiányok voltak az érdekesek. Egy külső ember pedig remek támaszt tud adni ebben.

Sok bátor ismerősöm vette már kezébe a sorsát. Nemcsak hogy járnak, de el is mondják, hogy járnak terápiára. Van, aki nemrég egy pszichoterápiás központba ment el három hónapra, más táncolni jár, vagy bodywork-ölni, stb.

Amikor felköltöztem Pestre, és a pesti barátaim bevallották, hogy járnak szakemberhez, iszonyatosan durva „wow” érzésem volt odabenn. Megjegyezném, a „wow” maradjon csak odabenn, és amikor ezeket megosztják veled, légy ott érzésben és figyelemben, maradj nyugodt, és ha szüksége van rá, mondd, meséljen még vagy öleld át!

Bevontam embereket az életem olyan helyzeteibe, amiket eddig egyedül akartam megoldani

Összeállíttattam magamnak egy személyes étrendet, ami jót tesz, és ahol nincs a „mit együnk és mit ehetek” teher. Egy pályaorentációs és karriertanácsadó barátnőmet megkértem, hogy egy órát beszélgessünk, mielőtt új munkahelyre jelentkezem. Nem tanultam gyerekkoromban biciklizni, kiírtam Facebookra, hogy ki tanítana meg – és megtanultam, bringát tervezek venni éppen. Szeretnék terapeutához is járni majd, és minden jelenlegi „mentálos” rutint, jó szokást megtartani. Időt hagyni magamnak és sok minőségi időt tölteni másokkal. Mindig megkérdezni magamtól, mit szeretnék? Ezt magamért szeretném? Mi a következő lépés?

Korábban elképzelhetetlen volt, hogy érezhetem magam rosszul is, amikor a barátaimmal találkozom

Azt hittem sokáig, hogy ki kell csattannom a vidámságtól, hipermotiváltnak kell lennem a közelükben, de ez se nem igaz, se nem életszerű. Már rájöttem, lehetek mások környezetében rosszabb bőrben, panaszkodhatok adott esetben – azt gondoltam, erre senki se kíváncsi, illetve eldobnak majd az emberek, így nem leszek szerethető. Most már tudom, hogy ez hülyeség, és épp akkor tudnak majd szeretni és közel érezni magukhoz mások, ha szőröstül-bőröstül láthatnak, ha én is vállalom a teljes önmagam, a kisebb-nagyobb megborulásokat.

Hiszen egymást támogatni, megosztani, bátorítani, együtt haladni szerintem a legszebb dolog a világon, és nagyon sok emberrel beszélgettünk már arról, hogy mondhatom nekik a negatívat is. Itt vannak, segítenek, szeretnek, bíznak bennem, és ez rendkívül boldoggá tesz.

Ha valaki előtt feltárjuk magunkat, megbízunk a másikban, az egy csodálatos dolog. Ez maga a bizalom. Épp ezért nagyon fontosnak tartom a diszkréciót. Ne beszéld ki őt és a problémáját, ne hozd őt szégyenbe mások előtt!

Mit ne mondj egy szorongással/depresszióval küzdő embernek

Mint bármilyen másik helyzetben, vigyáznunk kell arra, mit mondunk, mert lehet, örökké a másikkal marad az a mondat, amit valaki unalmában, fáradtságában, közönyében, haragjában mond neked/rád. Ez szerintem a bullying témában, de az elkendőzött problémánk megosztásánál is igaz.

Én úgy gondolom, egy ilyen helyzetben

  • ne kérdőjelezd meg a tényt, amit elmond, hogy ez hülyeség, ugyan már;
  • ne legyél érzéketlen, közönyös, ne hagyd ott a másikat a kitárt lelkével;
  • ne bántsd, told le, hibáztasd, ne vond felelősségre;
  • ne rúgj bele és erősítsd benne, hogy szar ember a problémái miatt;
  • ha épp dühös vagy valamire, mondd el azt is, de utána biztosítsd a támogatásodról, szeretetedről;
  • ne gyárts egyből akciótervet és ne adj tanácsokat, ez most nem arról szól;
  • ha képesnek érzed magad rá, mondd azt, hogy ott vagy neki, bármiben számíthat rád;
  • öleld át, rakd rá a kezed a vállára, ha jólesne neki;
  • hallgasd meg, és ha abbahagyja, esetleg kérdezd meg, volna-e még kedve mesélni?

Sokszor váratlanul érhet minket egy efféle coming out, fontos, hogy ráálljon az agyunk, hogy hoppá, itt most helyzet van, és onnantól hallgassunk figyelmesen, legyünk jelen.

Ha pedig nem akarunk, nem tudunk mellette állni, legyünk inkább korrektek, mintsem keressen minket, mi pedig eltűnjünk, kitérjünk. Ez az ő útját fogja nehezíteni.

Egyéb kis praktikák, megküzdési stratégiák a remény kihangsúlyozására

  • Sajnos teljesen emberi, hogy lesz egy vagy több komoly trauma, mélypont életünkben, amikor szenvedünk és nehéz a lelkünk.
  • Ha szenvedünk és fáj, az tompítható egy ideig-óráig, de úgy gondolom, fontos, hogy egyszer feldolgozzuk, szembenézzünk vele.
  • De nem vagyunk egyedül, nem kell elhallgatni, nem kell vele egyedül megküzdeni!
  • Egy igaz barát, szerető családtag is rengeteget tud könnyíteni, illetve egy elkötelezett segítőre is támaszkodhatsz.
  • Nem szégyen se a betegség, se az, ha segítséget kérsz.
  • A szégyent a mindennapjainkból érdemes elengedni. A hibáinkat, kudarcainkat ne tabusítsuk, de ne is dédelgessük! Lépjünk tovább, emberek vagyunk, hibázhatunk, nem tudjuk mindig elsőre választani a jót, próbáljuk újból!
  • Az esendőség, „elég jó”, és az őszinteség beépítése is fontos szerintem.
  • Az önismeretbe érdemes fektetni.
  • Erősítsük magunkban a magunk és mások tiszteletét, szeretetét!
  • Legyünk hálásak és igyekezzük azt nézni, amink van, és ne azt, amink (jelenleg) nincs.

Én például bár láthatnám a hiányokat, ritka különlegesnek érzem az életemet és szerencsésnek magamat, mert igazából biztonság, sok perspektíva, gondoskodás és szerető ember vesz körül. Szabadon lehetek, szabadon kapcsolódhatok, és nekem ez az igazán fontos.

Néha nehezíti még a lelkem egy kezdődő szorongás vagy lehangoltság

Ilyenkor én is kapcsolok, hogy „helyzet van”, és felteszem magamnak a kérdést, hogy hogy tudnék segíteni magamnak. Sehogy? Más hogy tudna segíteni nekem? Akár enyhíteni? Tegnap kinn ültünk a széken, és kicsit „elegem van” hangulatban mosogattunk a lakótársammal. Máris kicsit világosabb lett.

Még egy dolog: FONTOS, NORMÁLIS, ÉRTELMES, ÉRTÉKES, SZERETHETŐ EMBER VAGYOK ATTÓL MÉG, HOGY ELAKADTAM, PROBLÉMÁM VAN, BETEG VAGYOK, STB.

Nem ez határoz meg engem, ennél minden emberben sokkal erősebb fény van, mindannyian rengeteg szállal kapcsolódtunk már az élethez, emberekhez. Hány mosolyt, ölelést osztottunk ki, hány remek beszélgetésben vettünk részt, és még mennyi minden következik! Ott van az a néha láthatatlan, de annál erősebb kötél köztünk! És számítasz te is, már azzal, hogy létezel. Ezt nagyon fontos beépíteni.

Erős vagy és csodálatos! Ezt – ahogy másnak szeretetből tudod mondani – mondd magadnak is!

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: