Hívővé válni egy nem hívő családban

Te miben hiszel? – Magamban.

Számtalanszor hallottam már, sőt, voltam részese hasonló diskurzusnak. De miért ne lehetne ez ennél jóval kiterjesztettebb? Mondjuk hinni valami olyanban, amit nem látunk.

Úgy születtem, mint egy hófehér vászon, amire legelőször a szülők festenek. Erről persze sokan gondolhatják azt, hogy „de hát mindenki úgy születik”. Én viszont fehér vászonként is nevelkedtem, hiszen nem kereszteltek meg csecsemőkoromban, nem terelgettek semmilyen vallási irányzat felé.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig is foglalkoztatott a hit, mert igazán csak serdülőkorom vége felé kezdtem elmélyedni a témában. Akkor még nagyon gyerekcipőben jártam a témakört illetően, úgy éreztem magamat, mint egy kisgyerek a Sugar Shopban: totálisan összezavarodva, de annál inkább érdeklődve.

Valamiért az én utam a hinduizmussal kezdődött, amelyről hamar áttértem a Krisna-tudatra, a hinduizmus egyik modernizált változatára. Lelkesen vettem részt mindenféle Krisna fesztiválon, a Krisna-völgybe pedig többször is visszatértem, mindig valami újat ültetvén magamban és arra várván, hogy később kicsírázzon. Olvastam a Szentírásukat, a Bhagavad-gítát, és azon kaptam magamat, hogy a Bibliát veszem alapul, ahhoz hasonlítgatom. Idővel azonban rájöttem arra, hogy akármennyire is tisztelem és szeretem az életvitelüket, hitüket, ez nem az én isteni utam. Nem tudtam volna elképzelni, hogy beköltözöm és asszimilálódom a völgybe – nagy valószínűséggel nem tudtam volna ott kiteljesedni. Felismertem a jeleket, miszerint én arra lettem teremtve, hogy a kereszténységben teljesedjem ki – így értem utam végére huszonhárom évesen. Jelenleg református gyülekezetbe járok és a diplomám megszerzése után pasztorálpszichológiát szeretnék tanulni.

Arra biztatom a hozzám hasonló fiatalokat, hogy merjenek elmélyedni hitéleti kérdésekben – legyen szó akár a buddhizmusról, a judaizmusról, a kereszténységről vagy bármi másról -, hiszen ez a fajta „útkeresés” az egyik legerősebb önismereti tréning, ami létezik! És valljuk be, a kapunyitási pánikot megélő fiatal társadalmunk tagjainak nagy szüksége van erre.

Istent mindenki keresi életében legalább egyszer, leginkább akkor, amikor nagy bajban van. Istentől való elfordulás pedig azért következik be, mert nem ismerjük fel a kérdéseinkre és a kéréseinkre kapott válaszokat, mert mindent reálisan, kézzelfoghatóan szeretnénk észlelni.

További cikkek: