Hó végi számolgatás és szoros nadrágszíj – A lemondásokról egy egyetemista tollából

Egyetemi éveim talán egyik legnehezebb vizsgáján mentem át az imént. Alig hiszem el, hogy nem kell újra nekiülnöm az anyagnak, hogy soha többé nem kell gyomorgörccsel várnom az óra kezdetét, és hogy nem kell azon aggódnom, most éppen kit fog megalázni és a földbe tiporni a tanár úr. Boldognak kellene lennem, hogy megszabadultam ettől a tehertől, azonban mégis potyognak a könnyeim, ahogy a hazafele tartó buszomon ülök.

A sikeres vizsgát követően minden szaktársam beült az egyetemmel szemközti kocsmába meginni egy sört ünneplés gyanánt. Mindenki, kivéve én: nekem már megint „halaszthatatlan dolgom” akadt. Kifogásokban verhetetlen vagyok, de újabban nem is szorulok rájuk, mert már nem is hívnak. Nagyon bánt, hogy nem tudom, mit gondolnak rólam: lehet azt hiszik, nem érzem magam jól velük, esetleg untatnak pedig egyáltalán nem így van, sőt, én lennék a legboldogabb, ha csatlakozhatnék hozzájuk.

Ez a harmadik évem a szakon, de két kezemen meg tudom számolni, hányszor tartottam velük, amikor két óra között vagy a nap végén beültek valahova. Az igazság az, hogy egyszerűen nem tehetem meg. Anyagilag nem engedhetem meg magamnak, hogy beüljek velük valahova.

Nem arról van szó, hogy nem tudok megvenni egy korsó sört, hanem arról, hogy utána lelkiismeret-furdalásom lenne. Ilyen helyzetben csak arra tudok gondolni, hogy mennyi mindenre lenne elég az a pénz, vagy hogy majd mennyire bosszús leszek magamra, ha a bevásárlásnál éppen az a párszáz forint fog hiányozni. Nem tehetek róla, ebben a gondolkodásban nőttem fel, belém lett nevelve a takarékoskodás.

Régen, kicsiként, amikor még nem voltam tisztában a család anyagi helyzetével, könnyebb volt. Sokkal könnyebb. Gyerekként nem avatják be az embert a problémákba, azonban fiatal felnőttként már annál inkább. Mindig is tisztában voltam vele, hogy nekünk jobban kell gazdálkodnunk a pénzzel, mint másoknak, de az első igazi koppanás akkor ért, amikor elkezdtem az egyetemet. A szüleim közölték, hogy havi 10 ezerből kell kijönnöm ennyi a keret az ételre, könyvekre és egyéb dolgokra.

Az első hónapban már a második héten elfogyott a pénzem, de szépen lassan kitapasztaltam, hogyan lehet túlélni a hónapokat. A megoldás a minőségtelenségben, a megszorításokban és a kompromisszumokban rejlik. Ha valamire nagyon vágytam, de nem fért bele a keretbe, mindig fel kellett tennem a kérdést, hogy megéri-e annyira a dolog, hogy utána csak tejbegrízen és kenyéren éljek.

Sokszor döntöttem úgy, hogy megéri – főleg az elején, amikor részt akartam venni a közösségi életben –, de aztán hamar belefáradtam. Bűntudatom volt amiatt, hogy habár jól éreztem magamat, felesleges dologra költöttem a szüleim keményen megkeresett pénzét.

Próbálkoztam megannyi diákmunkával, de egy idő után mind a tanulás rovására ment, amit nem engedhettem meg magamnak, hiszen első az iskola. Az ösztöndíj olyan nálunk, mint a fehér holló: bármennyi energiát fektettem a tanulásba, nem tudtam annyira kiemelkedően teljesíteni. Maradt tehát a számolgatás és a jó szoros nadrágszíj.

Gondolataim közepette folyamatosan azon vagyok, hogy visszatartsam a sírást, de leginkább tiszta szívemből zokognék. Zokognék, mert fáj a tudat, hogy nem lehetek részese mindannak, aminek más igen. Egyszerre vagyok dühös és csalódott, mert eszembe jut minden alkalom, amiből eddig kimaradtam és valószínűleg ezután is ki fogok. Pedig milyen tökéletes lenne az életem, ha csak egy kicsivel biztosabb lenne az anyagi hátterem!

Aztán villámcsapásként realizálódik bennem a felismerés, hogy valójában milyen szerencsés vagyok. Van, akinek még ennyi sem adatott meg. Engem szerető család és törődő barátok vesznek körbe, egészséges vagyok, illetve azt tanulom, ami valóban érdekel. Hirtelen hatalmas szégyenérzet támad bennem a mohóságom miatt, és eszembe jutnak Lev Tolsztoj szavai: „Örülök annak, amim van, s nem búsulok azon, amim nincs.”

További cikkek: