Testvérség, mind fölött: hogyan alakítanak minket legközelebbi vérrokonaink?

Egy cseppet sem túlzás kijelentenem, hogy ha nem lenne egy fiútestvérem, akkor az életem szegényebb lenne. Nem azért, mert országos cimborák vagyunk… vagy olyanok, akik mindennap, mindent megbeszélnek, együtt csinálnak mindenfélét. Messzemenően szó sincs erről, de valahogy mégis pont erről van szó: 787 szóban nemcsak a testvéri szeretetről, de a személyiségfejlődésben tett szerepéről is.

Állítólag külsőleg nagyon hasonlítunk egymásra testvéremmel, de belül, a természetünk teljesen más. Ugyan szoktunk néha vicces megjegyzéseket kapni: „Látszik, hogy testvérek vagytok!”, azonban aki egy kicsit is jobban ismer minket, az jól tudja, hogy a látszólag két tojás – az alapvető értékeken felül – teljesen más és más belső értékekkel van megáldva. A testvérek olyannyira mások, mégis annyira ugyanolyanok: talán így lehetséges az, hogy két különböző egyén között a világ legerősebb, legmeghatározóbb, ezerarcú köteléke formálódjon.

Egy bejáratlan út, ami kezdetét vette

Épphogy csak kikerültem a nagyvilágba, bátyám már vette a bátorságot, és 4 évesen döntött a keresztnevemet illetően. Én ekkor még mit sem sejtettem arról, hogy mi is vár rám az elkövetkezendő években, hogy mennyi mindent fogok tanulni testvéremtől egy jól funkcionáló, biztos családi közeg keretén belül – amely hiszem, hogy a jó testvéri kapcsolat melegágya. 

Együttlét, ami összeköt

Az első dolog, amire rájöttem a testvéremmel kapcsolatban, az az, hogy nincs szükségünk fölösleges szavakra ahhoz, hogy megértsük egymást. Amennyiben alig pár évnyi korkülönbség van a csemeték között, akkor a metakommunikáció egyszerű, de ugyanakkor nyílt és őszinte formái mutatkoznak meg.

Körülbelül két éves lehetettem, de a mai napig foszlányokban emlékszem egy esti családi összejövetelre a nagyszüleimnél. Bár szüleim a közelemben voltak, de a vendégek – sajnálatomra – jól lefoglalták őket, ezért kisebb magányt és elszigeteltséget kezdtem felfedezni. Szerencsémre ez az érzésem hamar szertefoszlott, mert a 6 éves bátyám egyszer csak odaült mellém, jobb kezével átkarolta a vállamat, és szó nélkül mosolygott rám. Az összejövetel végéig mellettem maradt. Első élményem arról, hogy a testvérnek már pusztán a léte is meghatározó. Mára már egyszerű szavakból is megértjük egymás sokkal bonyolultabb gondolatait, és a problémamegoldó hatékonyságunk is tetőfokára hágott.

„Dominanciaharc”, ami formál

Persze a tesók közötti harcok az élet velejárói, olyan nincs, hogy ne rivalizálnának egymással – főleg, ha fiútestvérekről beszélünk, mert ott ez hatványozottan igaz. Bár nem voltunk gonoszak vagy agresszívak egymással, de sűrűn előfordult, hogy kisebb-nagyobb nézeteltérésbe keveredtünk.

Hogy miért is volt ez? Mert a kis Tompika becenevű – az az én – úgy érezte, hogy a nagy tesója be akarja őt határolni és irányítani, ezért lázadozni kezdett. Azonban a Dávid és Góliát végkifejlettel ellentétben a nagytestvér tudta, hogy vészhelyzet esetén egy jól irányzott tasli a hátsómra gyorsan helyre teszi az akkoriban igencsak törékeny egyensúlyt. (Erő hiányában nekem a ravaszság maradt.)

De többek közt legalább ezt is megtanulhattam a testvéremtől: a tisztességes verseny fogalmát. Hogy hogyan kell csapatban gondolkodni (a jól ismert ki mikor ülhet a számítógéphez és a ki mikor melyik házi munkát végezze el kérdés), olykor pedig hogy hogyan kell titkos, megszeghetetlen szövetséget kötni. Hogy nem számít, milyen nemű, édes- vagy mostohatestvéred van, az empátia képességed a vele töltött idővel arányosan növekedni fog. (Nap mint nap szembesülök azzal az elkeserítő ténnyel, hogy bár szinte mindenki hallott erről a jól csengő fogalomról, de valójában gőze sincs arról, ez a gyakorlatban mit is jelent.)

A testvérség tehát: az együttműködés és a kommunikáció magasiskolája. Mindez persze óriási hatással volt a többi emberi kapcsolataimra, felnőttkori viszonyaimra. Miatta lettem olyan, amilyen, és ő is hozzám képest lett olyan, vagy amolyan. De tudjátok, ez már csak ilyen: ha van az embernek egy testvére, akkor őt is meg kell értenie ahhoz, hogy önmagát érthesse. Testvéreink szemüvegén keresztül is figyeljük, formáljuk önmagunkat.

Testvérség, ami több mint testőrség

Igen, itt többről van szó, mint bajtársiasságról. Például egyszer épp a gyerekszobában tartózkodtam, amikor szenzorjaim jelezték, hogy szüleim épp a bátyámat nevelik – amit én szidásként értelmeztem -, ezért csapot-papot otthagyva átmentem, és rájuk szóltam gyerekes, de határozott hangon: „Ne bántsátok!” Vagy amikor az általános iskolában az idősebb tanulók megfenyegettek engem, akkor bátyám ezt hallván – indulatait visszatartva – csak ennyit mondott: „Na, majd mutasd meg, hogy melyik gyerek az, azt majd megnézzük, ki ver meg kit!” Ez nem becsületbeli kérdés volt, amiben a saját igazunkért harcolunk, hanem olyas valakiért, akire mindig és mindenhol számíthatunk.

Testvérség, mind fölött

Tulajdonképpen egy testvéri kapcsolatot úgy kell elképzelni, mint egy kovácsmestert, aki a műhelyében egy új kardot készít. A végleges változat előállításához a munkadarabot több helyen és módon kell megmunkálni, ami egy hosszú és kitartó munka eredményének gyümölcse. A testvérek közötti kapcsolat esetében sincs ez másképp. Csak itt a mesterek szerepét a szülők töltik be, és az idő, ami összekovácsolja őket.

Ahogy a munkadarab is, mi is átmentünk már testvéremmel tűzön-vízen (egymásért). Talán voltak kisebb hullámvölgyeink, de továbbléptünk. Bármikor, amikor arról kérdeztek engem, hogy nem vagyok-e irigy a bátyámra, akkor csak ezt válaszoltam: „Nem, de annál inkább büszkébb.”

További cikkek: