Hogyan legyen időd a szenvedélyedre a 9-től 5-ig tartó munkák mellett is?

Mindenki pontosan tudja, hogy miről is beszélek, ha azt mondom, hajlamosak vagyunk a munkáért élni, minden mást pedig kegyetlenül a háttérbe szorítani, ugye? A vizsgaidőszak, munka, egyetem és élet hajtásában aztán meg pláne nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy szalvéta gyűjteményünket rendezgessük és makettunkat csinosítgassuk, ugye? 

Talán egészen addig így is gondoljuk, ameddig be nem üt a krach. Ameddig rá nem jövünk, hogy önmagunkkal szemben elkövetett mazochizmus, ha huzamosabb ideig fosztjuk meg magunkat azoktól a tevékenységektől, amelyek feltöltenek, kikapcsolnak és életerőt lehelnek belénk. Életerőt, tudjátok, úgy magára az életre – mert arra elkél.

Épp ezért itt az én aranyszabályom, tessék csak betartani: a minőségi énidőnek legalább olyan fontos célunknak kell lennie, mint egyéb kötelességeink teljesítése. (Ezt mégis rendre elfelejti az önmagát idegösszeroppanásba hajszoló, majd önmagát “boldogan” vállonveregető, “dolgos”, tisztes, talán picit kiégett állampolgár.)

Sajnos nem egy idő-többszörösítő varázsigét fogok megosztani, így előfordulhat, hogy banális lesz a titok nyitja: ahhoz, hogy legyen időnk magunkra is – és ne csak a munkánkra és a kötelességeinkre -, egy jól felépített ütemtervre, és annak pontos betartására van szükségünk. Nem úgy kell gondolkodni, hogy majd ha lesz időd rá, na, akkor majd élsz a hobbijaidnak, hanem úgy, hogy csinálsz. 

A kérdés az, hogy mikor? Munka előtt vagy munka után?

Igazából szerintem mindegy, hogy munka előtt vagy munka után, egy a lényeg: valamikor hagyj magadnak 1-1,5 órát. Csak a saját tapasztalataimat tudom megosztani: nekem a munka előtti időszak vált be, de csak azért, mert reggel nem állok neki számlákat hajkurászni, főzni-mosogatni, vagyis nem kezdek bele semmibe, amivel munka után egyébként rendszeresen szoktam foglalkozni.

Tudom, hogy korán van, meg az emberek többsége éjjeli bagoly, de hidd el: sokkal könnyebb úgy kikelni az ágyból, ha tudod, most a napindító jókedv és életerő következik, nem pedig a metrós tömörülés és a lélekveszett caplatás a munkahelyre. Olyan megmagyarázhatatlan csoda és ajándékba kapott erő, energia ez, amit egy reggeli kávé sem tud überelni – bármennyire is ezt várnánk tőle.

Mióta bevezettem, hogy heti pár alkalommal másfél-két órával korábban kelek a megszokottnál – igen, ezért korábban is fekszem -, sokkal, de sokkal jobban érzem magamat. Ezen mondjuk nem kellene meglepődnöm, hiszen hányszor fordult már elő velem, hogy egy fárasztó nap után csak halogattam az olvasást és a versírást? Mondván, ennél aztán fontosabb dolgaim is vannak, mit is képzelek magamról?

Arról nem is beszélve, hogy munka után kimerült, gyakran legyepált, néha pedig igenis ingerült vagyok – ez pedig azzal jár, hogy veszítek a koncentrációmból, és hiába terveztem el a délutáni olvasást-írást-edzést-kötést, az esetek többségében ebből semmi sem megvalósul meg. Mert inkább aludnék, bezuhannék az ágyba, mély álomba merülnék. (És noha az alvás létszükség, a hobbik másfajta erőt kínálnak az embernek.)

Megnyutató és felüdülő érzés végre úgy nyitni jó pár napot a hétből, hogy tudom, nem engedem meg az életnek, hogy kicsesszen velem: igenis csinálok időt magamra, a regenerálódásra, a hobbijaimra és a kedvelt szórakozásaimra is. Még ha munka előtt is. Ez a – napi – luxus hiszem, hogy mindenkinek jár. Pontosabban: erre a luxusra hiszem, hogy mindenkinek szüksége van. 

Legyen egy saját helyed!

Sokat segít az, ha van egy privát, elkülönített, saját helyed az otthonodban, ahol nem piszkálhat senki a feltöltődés során. Ahogyan a munka sem munka, a pihenés sem pihenés, ha állandóan megzavarnak közben. A saját, gondolkodós szoba (vagy sarok, zug, akármi) azért is hasznos, mert legalább nem kell az énidődhöz szükséges holmikat hurcibálni – ezzel sem megy már el több idő.

További cikkek: