Hogyan lettem „majdnemfelnőtt”?

Amikor 18 éves voltam, természetesen úgy gondoltam, hogy komoly és érett emberként hozok már döntéseket. Nem volt egyszerű a választás az egyetemek között, mivel minden érdekelt, meg hát honnan tudjam előre, hogy majd 40 évesen is boldog leszek a választott szakmámmal. Csak abban voltam biztos, hogy ki kell törnöm a vidék csendjéből, a Mátra ölelő tölgykarjai közül a főváros szmogtól nehéz atmoszférájába – mely ugyanakkor a jövőmet, és megannyi lehetőséget rejt. Szerelmes is voltam, így vakságomra még egy nagy lapát rózsaszín felhő is rátett.

Az érettségit persze jóféle maximalistához híven végigizgultam, de ami ezután következett, az első egy év, az igazi szárnybontogatás időszaka, ez volt az, ami igazán meghatározta a mai gondolkodásomat.

Az első sokk azonnal érettségi után ért: a választott egyetememnek nem volt kollégiuma, a magánkollégiumok pedig vidéki szemmel nézve bizony luxusárban mozogtak. Szerencsére drága anyósjelöltem a megmentésünkre sietett, és talált nekünk egy kis szobát, ahova mi, szerelmes ifjú galambok fészket rakhattunk. A ponthatárvárót nem izgultuk túl, elvégre rendesen készültünk, tudtuk mi vár ránk. Vagyis azt hittük.

A nehézségek akkor kezdődtek igazán, amikor fel kellett dolgoznunk, hogy a védelmező szülői háttér, és az a drága jó háztartás, melyben meleg vacsora és frissen mosott ruha vár, az bizony száz kilométerekre keletre maradt. Az egyetemen az első pár hónapban vödörből öntötték a nyakunkba a felelősséget – no és persze a szidalmakat, melyek szerint „nem lesz belőlünk senki, ha ezt az első évet nem éljük túl”.

De mi harcosok vagyunk. Nem volt egyszerű, de megtanultunk mindent. Sok száz órát tettünk bele, fárasztó és unalmas tárgyakon rágtuk át magunkat, csakhogy végre elérhessünk az izgalmas anyagokig. Megtanultuk a mosógépet kezelni, és hogy bizony a húsleves meg a pörkölt is csak annak egyszerű, akinek rutinja van. Megtanultuk értékelni a jó munkakörnyezetet, egyre feljebb lépkedtünk a szakmai ranglétrákon. Együtt megtanultuk azt is, hogy hogyan osszuk be az időnket, hogyan maradjunk életben a vizsgaidőszakban, és hogy hogyan kezeljük egymást a stresszes napok kedvtelenségtől súlyos perceiben. Rájöttünk, hogy a mosogatás nem a kedvenc programunk, de társasozni jó. Arra is, hogy itt is vannak kedves, nyitott fiatalok, akikkel szeretjük eltöntetni az időt. Barátságokat kötöttünk, másokat elengedtünk, de mindvégig tanultunk és tanultunk, legfőképpen magunkról.

Hát így történt. 4 éve már, hogy az otthoniak „városinak” hívnak, de mi kitartunk. Hiányzik a friss levegő, a ropogós zöld rét, és hogy a kertben napozva a kutyám hozzám bújjon. De tudom, hogy a jövőm a városban van, megtaláltam a hivatásom, és a nehézségek ellenére is kitartok.

Kitartok, mert felnőttem. Vagy legalábbis már majdnem.

További cikkek: