Hosszú az út a Fehér Házig – Michelle Obama és a könyve

Michelle Obama Így lettem című önéletrajzi könyve november 13-án jelent meg a tengerentúlon. A könyv vezeti a New York Times sikerlistáját – ahogy német, brit, francia és számos más ország eladási listáját is. Nem csoda: meglepően őszintén, szívét is kitárva osztja meg, hogyan vált egy alsó-középosztálybeli, tetőtéri lakásban nevelkedő átlagos afroamerikai kislány az Egyesült Államok First Lady-jévé. Ez a 800 szó nem fogja visszaadni a könyv 440 oldalából áradó tömény életerőt, ambíciót és küzdést – de ízelítőt mindenképp adni fog.

„Sok minden van, amit még nem tudok Amerikáról, az életről, sem arról, hogy mit hozhat a jövő. De magamat ismerem.” – írja történetének első oldalain. Családja bemutatásával kezdi életútjának bevezetőjét, hiszen állítása szerint ők tették azzá, ami. Mindent feláldozó szülei és védelmező bátyja erős, támogató szövetségében élte életét Michelle Robinson. Az a Michelle Robinson, akit megállás nélkül hajtott a tett- és bizonyítási vágy. A „vajon elég jó vagyok?” – típusú kérdés életében többször is visszaköszön. Nem ok nélkül, hiszen ő mindig elég jó akart lenni.

„Nem tagadtam, hogy felfelé törekszem. Az én hátteremmel nem tehettem mást, mint hogy felfelé kapaszkodom.” Nemcsak kapaszkodott, hanem törtetett. Nem tántorította el az sem, amikor egy továbbtanulási tanácsadó megkérdőjelezte Princetonra valóságát. Dacolt az előítéletekkel, mindent megtett célja érdekében: be akart jutni egy Borostyán Ligás egyetemre, hogy jogot tanulhasson. Bejutott. Majd a Harvardra is.

„Bármilyen hátránnyal érkeztem is egy sima gimnázium diákjaként, úgy tűnt, ezt ellensúlyozni tudom azzal, hogy több időt szánok mindenre, segítséget kérek, valahányszor szükséges, megtanulom gondosan ütemezni a feladatokat, és nem halogatok semmit.”

Így lett Michelle Robinsonból princetoni és harvardi diplomás. Karrierjét a chicagói Sidley & Austin ügyvédi irodánál kezdte meg jogászként. Itt toppant be életébe Barack Obama, és borította fel gondosan megtervezett életét.

„Egészen eddig gondosan építettem fel a létezésemet: minden laza és rendetlen szegletét betűrtem és behajtogattam. (…) Most már úgy látom, ezért óvtam magamat annyira, ezért nem álltam még készen arra, hogy beengedjem Barackot az életembe. Olyan volt, mint a szél, amely azzal fenyeget, hogy mindent szétzilál.” Végül nem gondolkodott, csak élt: hagyta, hogy a hatalmas ambíciókkal és víziókkal rendelkező Barack Obama megcsókolja. Ettől a pillanattól kezdve változott meg az élete.

Beleszeretett. Míg ők ketten egy csapatot alkottak, Michelle Obama kezdte úgy érezni, hogy az élet viszont nem áll vele egy oldalon. „Utáltam jogászkodni. Nem erre a munkára termettem. Üresnek éreztem magam tőle, hiába végeztem jól a feladatomat. Nyomasztó volt mindezt beismerni, tekintve, hogy mennyit küzdöttem érte, és mennyire eladósodtam miatta. Annyira hajtott a teljesítménykényszer és a késztetés, hogy mindent tökéletesen csináljak, hogy nem vettem észre a jeleket, és rossz irányba kanyarodtam.” Eldöntötte, hogy találni fog egy olyan munkát, amit élvez: nem félt felmondani.

Viszont az élet senkitől sem kíméli a buktatókat, válságokat: „Mint kiderült, két elkötelezett, lelkiismeretes, kifogástalan munkamorálhoz szokott szerelmes sem tud parancsszóra terhességet varázsolni.” Később így folytatja: „Ha listát kellene írnom mindazokról a dolgokról, amelyeket senki sem mond el nekünk, amíg nyakig benne nem vagyunk, akkor a vetéléssel kezdeném.” Lélekfacsaróan számol be vetéléséről, majd az azt követő, végeláthatatlannak tűnő próbálkozásokról és injekciókról.

Michelle Obama körítés nélkül tálalja az olvasó számára, mennyire nem játszott kedvére férje politikai irányú ambíciói: az évek múlásával egyre keményebben kellett megküzdenie saját prioritásai megtartásáért. Barack Obama elnöki terveiről így ír: „Igent mondtam, mert szerettem a férjem, és hittem abban, amire képes lehet. (…) De eleget láttam a megosztottságból ahhoz, hogy kordában tartsam a lelkesedésemet. Végül is Barack fekete férfi az Egyesült Államokban. Nem igazán hittem el, hogy nyerhetne.” De kampányolt, segítette férjét, több mint száz százalékot beleadott, vállalva és elfogadva az embert próbáló nehézségeket is: „…a kampánygépezet szempontjából minden óra és perc, amelyet a jelölt a családjával tölt, az alapvetően értékes idő elpocsékolása.” Valljuk be, feleségként, kétgyermekes anyaként igencsak nehéz megbarátkozni ezzel a ténnyel.

Férje politikusi ambíciói miatt végül kénytelen volt feladni saját karrierjét. Eleinte sem ezt, sem az őt vizslató tekinteteket nem kezelte jól (érthetően): „Kezdtem felőrlődni, nem fizikailag, hanem érzelmileg. Fájtak az ütések, még akkor is, ha felfogtam, kevés közük van ahhoz, hogy valójában milyen ember vagyok.” Fájdalmas élmény volt feladnia saját privát élete felett az irányítást, de céljától nem tágított: erejét és hangját magasabb célok szolgálatába állította, tenni akart, méghozzá hasznos, értelmes dolgokat. Programjai hatásaként javultak a gyerekkori elhízás statisztikái: “Negyvenötmillió gyerek egészségesebb reggelit és ebédet kapott, a Let’s Move! Active Schools program keretében 11 millió diák mindennap 60 perc aktív testmozgást végzett. Több teljes kiőrlésű gabonát fogyasztottak a gyerekek. A túlméretezett gyorséttermi ételeknek befellegzett.”

A fél világot magához ölelő asszony sohasem felejtette el, honnan jött. Sohasem felejtette el, mik a valódi értékek. Őszintén megosztott élettörténete arra ösztönzött, hogy feltegyem magamnak is a kérdést: ki vagyok és kivé akarok válni?

Fotó: MTI/EPA/Michael Reynolds

További cikkek: