Idegennek tetsző ismerősök – Miért fordítunk hátat múltunk mellékszereplőinek?

„Uh, ne nézz oda, nehogy észre vegyen ”.

„Előveszem a telefonom, akkor úgy tűnik, hogy nem láttam meg.”

„Simán átnézett rajtam… mekkora bunkó.”

Szinte biztos vagyok benne, hogy az olvasók között akad olyan, aki vagy már nem akart megismerni valakit a múltjából, egy régi ismerőst, vagy aki sértve érezte magát, mert őt nézték levegőnek és ezzel csorba esett az egoján. Őszintén, én is csináltam ezt régebben, nem veszem le a felelősséget magamról: ez egy unintelligens megnyilvánulás. Cikkemben arra keresem a választ, hogy az emberi természet miért reagál így élete egy mellékszereplőjére, akivel régen akár közeli kapcsolatban álltak vagy szimplán nem érte a kapcsolatot semmi negatív hatás, csak nincs kedve a kommunikációhoz. Jöjjenek megfigyeléseim, tapasztalataim a teljesség igénye nélkül.

Néhány példa, hogy milyen esetekre gondolok

Két példával szemléltetem még tűpontosabban, hogy miről folytatok eszmecserét. Az egyik egy volt általános iskolai osztálytársamhoz kötődik. Kifejezetten jó barátnők voltunk, majd a gimnázium választással külön váltak útjaink. Azonban mindkettőnk számára a belváros irányába vezető út félútig egyirányba tartott, ugyanazzal a busszal utaztunk, csak ő előbb szállt fel két megállóval. Sosem köszönt. Volt, hogy a szemembe nézett és inkább elfordította a fejét. Az édesanyámmal felé ezt ugyanígy prezentálta. Megkérdeztem az egyik ilyen úton más közös, volt osztálytársunkat: – miért csinálja ezt XY? Azt válaszolta: – Ne törődj vele, ő mindenkivel így fennhordja az orrát.

Egy másik példa, a húgom volt barátjával kapcsolatos, aki az esett történte idejében együtt volt a húgommal, a történet turpissága viszont, hogy régen évekig szerelmes volt belém. Micsoda dráma! Azon a nyáron történt egy féltékenység generálta műbalhé, csúnya lezáratlan végkifejlettel. Az eset után nemsokkal az univerzum úgy intézte, hogy ugyanabba a metró kocsiba szálltam be, ahol ő utazott. Láttam az ablakon keresztül, de nem akartam megismerni és köszönésemmel örvendeztetni és, ahogy láttam, ő is ugyanígy tett. Kölcsönösen kínosnak találtuk a helyzetet, azonban úgy gondolom, hogy egy sziába egyikünk nyelve sem tört volna bele.

Miért reagál így az emberi psziché?

Arra jutottam, hogy egyrészt egoharc bújik meg az ellenállás mögött, másrészt önbizalomhiány arra vonatokozóan, hogy kontroll alatt tudjuk-e tartani a szituációt. Ha egyszer levegőnek néz a másik, akkor utána nem erőltetjük a kapcsolat fenntartását. Félünk a következményektől, a párbeszéd végkimenetelétől. Mit mond a másik? Elnyúlik-e a beszélgetés? Van-e értelme egyáltalán csevejt kezdeményezni? Egyébként úgy gondolom, hogy ez felesleges játszma nemhogy a másik féllel, hanem saját magunkkal is, becsapva önmagunkat, hogy a helyzet valójában miről is szól.

Egy új alternatíva: mondj nemet.

Dönthetsz arról szabadon, hogy akarsz-e a köszönés után párbeszédet, kommunikációt folytatni a másikkal. Ha nem, akkor mondj bátran nemet és kommunikáld le intelligensen, egyenesen. Ezzel a másikban kialakult imázsod mindenképp növeled, de a saját önbizalmad is épül azzal, hogy kiállsz saját magadért. De semmiképp se légy az, aki átnéz másokon és, aki így személytelenül viselkedik régmúlt életének mellékszereplőivel. Mutass tükröt arra, hogy  így is lehet embertársainkkal, idegenné vált ismerőseinkkel viselkedni.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: