Inkább az egyedüllét, mint egy fabatkát sem érő kapcsolat?

Teljesen természetes, hogy nem szeretünk egyedül lenni, hogy huzamosabb idő után már nyomasztóvá válik a magány. Bizony, a szingliség hamar undorító szörnnyé alakul. No de vajon megoldás, ha belemenekülünk egy középkategóriásnak jóindulattal is alig nevezhető kapcsolatba?

Türelem, türelem, türelem

Szükségünk van intimitásra és mások szeretetére, ám nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ugyanúgy igényeljük azt is, hogy mi szerethessünk. Márpedig ha egy rossz partner mellett csupán a kényelem és az egyedülléttől való félelem miatt tartunk ki, megfosztjuk magunkat ettől a kardinális lételemtől. Pont emiatt gondolom azt, hogy akármilyen nehéz is, még mindig jobb egyedül, mint a nem megfelelő partner mellett. Szerintem, ha valaki elég erős és tudatos, belátja ezt, és inkább türelmesen vár, kitartóan keres, mintsem félelemből megalkuszik.

Én nem alkuszom meg

Nemrégiben újabb “kitartó, tökéletes, mesébe illő” herceget utasítottam el, és ekkor nagymamám duzzogva a fejemhez vágta: „ha mindenkit szélnek eresztesz, végül egyedül fogsz meghalni”. Mama, nagyon szeretlek, de kérlek, ne aggódj értem! Én sokkal jobban tartok attól, hogy a rossz ember mellett állapodom meg. Nem akarom beérni sem a „kényelmes, de egysíkú”-val, sem a „biztonságos, de unalmas”-sal, sem a „szeretet, de nem szerelem”-mel. És nem is fogom. Nem leszek én Mrs. Dalloway. Jómagam büszkén képviselem az „inkább a szingliség, mint egy fabatkát sem érő kapcsolat” nevű klubot, úgyhogy azt hiszem, hitelesen érvelhetek emellett a filozófia mellett. Még akkor is, ha a magányérzet miatt olykor én is inkább az ellenpólus irányába futnék.

Első érv: egy rossz kapcsolat többet vesz el, mint ad

Rengetegen menekülnek kapcsolatba a szingliség elől. Az igazán szomorú az, hogy nem is az számít nekik, hogy ki az, akihez menekülnek, csupán az, hogy legyen valaki, akihez menekülhetnek. Sokan ilyenkor egy olyan kapcsolatban találják magukat, ami sokkal többet vesz el, mint amennyit valójában ad nekik. Hamar kibújik a szög a zsákból, és kiderül, hogy ott aztán nincs szó se szerelemről, se azonos jövőképről, se akár árnyalataiban passzoló értékrendről. Ekkor jönnek a konfliktusok, az irritáltság, az érdektelenség, a tiszteletlenség és még sorolhatnám, mennyi szenny. Szerintem nem kérdés, hogy jobb-e egyedül lenni, mint egy olyan ember mellett, aki leszívja minden energiánkat, aki valójában csak megnehezíti az életünket, akit igazán nem is szeretünk, aki mellett egyetlen egy érvünk, hogy „így legalább van valakink”.

Második érv: tisztelnünk kellene magunkat

Amikor olyan emberekkel találkozom, akik úgy ugrálnak egyik bamba kapcsolatból a másikba, mint szöcske egyik kopott macskakőről a másikra, elgondolkodom azon, vajon mennyire tartják magukat értékesnek. Én úgy hiszem, nem kéne beérnünk kevesebbel, mint amennyit érdemlünk. Ha valaki tisztában van az értékeivel, nem is adja alább. Nem állapodik meg a 60, 70, 80, de még akár a 90 százalékosnál sem. Egyszer találkoztam egy őszinte kapcsolatfüggővel, aki kertelés nélkül kimondta, hogy a jelenlegi párja jó, ha 10 százalékot ér, de “ő legalább nem hagyná el soha”, úgyhogy vele marad. Úgy vélem, ha valaki beéri a 10 százalékkal, sajnos magát sem becsüli többre annyinál. Pedig biztos vagyok benne, hogy többet ér.

Harmadik érv: a mindent elsöprő szerelmet kell megtalálni

Egy korábbi bejegyzésemben – melyben egyébként pont a boldog élet titkát kutattam – már leírtam, hogy szerintem a párkapcsolatunknak kellene betöltenie a nyertes lottószelvény szerepét az életünkben. Na, az meg ugye ritka! Senki se hagyja magát átverni, telitalálatunk maximum egyszer lesz az életben. Pont emiatt nem tudok egyetérteni a kapcsolatfüggőkkel, akik azzal áltatják magukat, hogy már több tucatszor voltak szerelmesek. Ne haragudjatok, én nem hiszek a multiple szerelemben! Én abban az egyetlen egyben, a pótolhatatlanban hiszek, és nem is keresek replikákat.

A kapcsolatfüggőknek fel kellene ismerniük, ha a kapcsolat, amelyben épp tengődnek, szerelemben hiányos. Mert nem, attól még nem lesznek szerelmesek, mert valaki megfőzi a kedvenc kajájukat, mert valakivel megfelezhetik a rezsit, mert valaki kielégíti őket elalvás előtt, vagy mert valaki egyszerűen „ott van”. A szerelemhez, avagy a lottó ötöshöz ezeknél sokkal, de sokkal több kell, és szerintem pont ezt a “sokkal több”-et kellene megtalálni. Nem elég a kényelmes, nem elég a nyugis, nem elég az átlagos, nem elég a pótolható, hiszen ezeknek hosszú távon lejár a szavatosságuk. Maximum válóperes irodáig és megtört kisgyerekekig vezethetnek.

Negyedik érv: előbb meg kell ismernünk magunkat

Elárulom, hogy az én nézeteim szerint miért igazán kihagyhatatlan lépés az egyedüllét. Úgy vélem, ez az egyetlen módja annak, hogy megismerhessük önmagunkat, hogy definiálhassuk, mit is jelent az „én” fogalma. Enélkül nem születhet meg a „mi” fogalma sem, hiszen mi is az a „mi” egész pontosan? „Én” + „Te”. Az „én” nélkül hiányos a képlet! Egy működőképes kapcsolathoz elengedhetetlen, hogy ismerjük, szeressük, tiszteljük magunkat, hiszen mástól sem várhatjuk el ezeket, ha mi magunk sem vagyunk képesek rájuk.

Ötödik érv: az igazi csak akkor jön, ha nem köt le épp egy selejtes kapcsolat

A leglényegesebb érvet a végére hagytam. Tudom, hogy a szívünk mélyén mind az igazit keressük. Kapcsolatból kapcsolatba is csak azért ugrálnak emberek – az egyedülléttől való félelmükön kívül –, mert mindenkibe bele akarják látni a non plus ultrát. Sajnos azonban minden esély megvan rá, hogy a valóságban fabatkát sem érő kapcsolataik fosztják meg őket annak a lehetőségétől, hogy végre tényleg ráleljenek az aduászra. Hiszen amíg a rossz ember mellett tipródnak, amíg a rossz emberbe ölik az energiáikat, az idejüket vagy egyáltalán csak a jelenlétüket, addig esélyt sem adnak az igazinak arra, hogy rájuk találhasson vagy hogy ők meglelhessék Őt.

További cikkek: