„Instant gyomorrángás és roszullét kerülget a szeretkezés szótól” – Egy kapcsolatfóbiás gondolatai

Professzionális szintre fejlesztettem a gunyoros szemforgatás leplezését, ami akkor tör rám, amikor meglátok egy szerelmespárt a nyilvános térben enyelegni. Bármilyen interakciójuk kiválthatja ezt belőlem, de a túlzásba vitt, szájon át történő DNS-csere, vagy az indokolatlan kézfogdosás mindenképpen a toplistán szerepel. Nem tudok mit kezdeni azzal a jelenséggel, amikor egy pár helyet foglal az étteremben, és az asztalon keresztbe tehénkedve kapaszkodnak egymásba addig, amíg az étel megérkezik. Miért? Hátha hirtelen kámforrá válik a másik, vagy mi a baj?

Nem szeretem azt se, ha a párok külön-külön nem tudnak programot csinálni – nem azért, mert kötelező, hanem mert „szeretnek együtt lenni”. Ha elkényelmesednek, miután romantikus kapcsolatba kezdtek egymással, és ha mindenhez a másik véleménye kell. Nem szeretem, hogy a másik fél hatására akarva-akaratlan megváltoznak, ha a „te” meg az „én” „mi”-vé avanzsálódik – pedig ez a világ legtermészetesebb dolga. Instant gyomorrángás és roszullét kerülget a szeretkezés szótól.

Tudom-tudom, rettenetesen, sértően cinikus vagyok. Sajnálom. Nem akarom az emberiség egészére projektálni az ellenérzéseimet, amit a párkapcsolatokkal szemben táplálok, tisztában vagyok vele, hogy ebben a kérdésben nincs igazam, a hiba valószínűleg bennem van. Nincs semmi baj a párkapcsolatokkal. Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni, hogy specifikusan mi a problémám a témával.

Három hónapnál tovább nem bírtam senki mellett megmaradni. Az évek során kitapasztaltam a forgatókönyvet, ami alapján tudat alatt rendezem a dolgokat. Ez a következő: elképesztő, emésztő intenzitással lobban fel a szerelem, fantasztikusan boldog vagyok. (Boldogságnak hívom jobb szó híján, pedig valójában nem az, sőt, szerelem sem létezik a maga konvencionális mivoltában. De erről majd máskor.) Így telik el három hónap. Kipirult arccal, kitágult pupillákkal, heves szívdobogással válok el a szerelmesemtől, aki abban a másodpercben szívet tépőn hiányozni kezd, amint kikerül a perifériámból.

Ahogy letelik a három hónap, szinte napra pontosan fuldokolni kezdek a kapcsolatban. Szabadulni vágyok. Ilyenkor elkezdem lazítani a köteléket, szépen, lassan hátrálok ki a romantikus társas viszonyból. Életem szebbik fele ezt nyilván észreveszi idővel, és ilyenkor következik a számonkérő, szembesítő beszélgetés. Mégis mi a baj, miért viselkedek ilyen furcsán mostanában? Ekkor érkezik a pánik, a jól ismert, régi barát, egy üveg roséval és egy doboz kubai szivarral a hóna alatt, hogy kompenzálja a kellemetlen viszontlátást.

Kontrollálhatatlan pánikba esem, szó szerint pánikba, mert nem hagynak csendben és észrevétlenül távozni; a konstans fuldoklás érzésével vergődöm. Mintha egy megállás nélkül zsugorodó szobába lennék zárva, ahonnan folyamatosan fogy a levegő – a végén már szinte agyonnyomnak a falak. Mindenáron szabadulnom kell. Ekkor meggyújtom a gyufát, amit elhajítva mindent porig égetek magam mögött. Ez a tett se nem érthető, se sem megbocsátható, kifejezetten aljas módon is viselkedtem már ilyen szituációban, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy mennyire bántom meg azt a személyt, akinek előző éjszaka még a csókjaimmal írtam a bőrére, hogy szeretlek. De meg kell tennem, hogy csillapodjon a pánik.

Ha csak eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha jelenleg is párkapcsolatban élnék, újra zsugorodni kezd a szoba. Nem szeretnék ekkora kontrollt biztosítani a saját személyem fölött, nem szeretném egyetlen élő ember érzelmeiért sem vállalni a felelősséget, és nem akarok elvárható kérdésekre válaszolgatni az időbeosztásomat vagy a hollétemet illetően.

Nem vagyok csapatjátékos, nem szeretem megosztani a problémákat, nem szeretek segítséget kérni és elfogadni. A legésszerűbb kérések is utasításnak hangzanak az olvasatomban.

Nem szeretek asszimilálódni, kompromisszumokat kötni, „találkozni félúton”.

Igen, tisztában vagyok vele, hogy egy pszichológus elégedetten somolyogna, ha első alkalommal helyet foglalnék a kanapéján, gondolván, sok ülésnek nézünk még elébe. Kontrollmánia, egyesek így nevezik, mások kötődési zavarnak. Én Piroskának hívom, ő a kisördög a vállamon, aki távozásra ösztökél, amikor feltámad az északi szél.

Egy párkapcsolat lemondásokkal jár, mert a társas lét összes előnyéért cserébe le kell mondanunk az egyedülálló lét előnyeiről. Nem szeretném ezt megváltoztatni, mert nem gondolom, hogy ha mások lennének a játékszabályok, akkor boldogan beszállnék a játékba.

A játék így jó, ahogy van. Én nem vagyok jó játékos.

További cikkek: