Introvertáltként egy borzasztóan zajos világban

Tökéletes mintapéldánya vagyok az introvertált embereknek. Korábban ugyan szót ejtettem már arról, hogy hogyan éltem meg modell karrieremet egy tipikusan introvertált lányként, most azonban azt a nagyon szűk és korlátolt világot kitágítanám a mindennapokra is. Hogy miért? Mert egyáltalán nem könnyű introvertáltként élni egy extrovertált világban. Igen, intro vagyok, de extro akartam lenni: ennél feleslegesebb és kimerítőbb csatát még nem vívtam az életem során.

Az extrovertált a menő

Mint a legtöbb introvertált, én is azzal töltöttem életem első részét, hogy megpróbáltam olyan lenni, amilyen nem vagyok. Már egészen kiskoromban észrevettem, hogy az extrovertált viselkedés a kívánatos. Az a jó és az a normális, ha nyitott vagy és kommunikatív, ha szeretsz beszélni, ha a társaság központi embere vagy, és ha vágysz az emberek társaságára. Ezeket a tulajdonságokat várják el az állásinterjúkon, ezen jellemvonások birtokában gondolnak jónak egy vezetőt – noha számos introvertált vezető létezik a nagyvilágban, például Barack Obama -, és valamiért csak az extrovertált embereket gondolják emberszeretőnek, hovatovább: normálisnak, társadalmilag elfogadhatónak.

Negatív berögződés

Nem véletlen tehát, hogy az introvertált jelző mellé kezd egy negatív felhang társulni – pedig csak egy nagyon félreértett embercsoportról van szó. Valamiért a világ nehezebben fogadja be azt, aki visszahúzódóbb és csendesebb, aki nem szereti a tömeget, a felhajtást és a felesleges fecsegést. Mi több, meggondolatlanul félénknek titulálják azt, aki ritkán beszél, és nem akar a középpontban lenni.

Itt és most leszögezem: az introvertált emberek nem ufók, még csak nem is furcsák, de legfőképp nem kevesebbek. Csak máshonnan merítenek energiát, más a társasági kapacitásuk, és agyuk másképp kapcsolódik a külvilághoz.

Használati útmutató

És akkor most következzék egy őszinte – olykor picit nyers – vallomás, amellyel bepillanthattok az introvertáltak világába. Biztos vagyok benne, hogy sokan fognak azonosulni az itt elhangzottakkal. Tekinthetitek ezt egyfajta használati útmutatóként is. Egy biztos: hasznos olvasmányként fog szolgálni mindkét véglet képviselőjének – de még az ambivertáltaknak is.

Csönd?

Először is: a csönd nem kellemetlen, hanem szükséglet. Ami engem illet, számomra nem létezik olyan, hogy „kínos csönd”. Még az első randevúkon sem. Akkor is jól érzem magamat, ha csak némán ülök, egymagamban, és elbambulok a gondolataimban. Bevallom, ekkor érzem magam a legjobban. Tehát az „olyan csendes vagy, biztos jól vagy?” és az „úgy elbambultál, minden rendben van?” típusú kérdések nincsenek ínyemre – sőt, bizonyára egy introvertáltnak sincs. Nem csak akkor egészséges mentálisan és fizikálisan valaki, ha állandóan beszél.

Egyedüllét?

És olyan sem létezik igazán, hogy magányos egyedüllét. Szeretek egyedül lenni, és a magányos utazásoktól sem tántorodok el (San Franciscot, New Yorkot, Amszterdamot is teljesen egyedül, egymagamban fedeztem fel. Nem mellesleg: életem legemlékezetesebb túrái voltak.) Az, hogy egyedül töltsek pár napot, számomra nem büntetés, hanem mennyország. Ekkor érzem azt, hogy igazán feltöltődöm, ekkor tudok a legjobban koncentrálni, ekkor vagyok elememben. Képes vagyok napokat eltölteni pusztán egy könyv – de inkább könyvek – társaságában. Ültem már be már egyedül étterembe, de megesett, hogy moziba is. Szeretek nagyokat sétálni a városban, és bizony az is megesett, hogy Szilveszterkor a lehető legnagyobb örömmel vonultam el a szobámba egy könyv társaságában a tipikus kényszerbulizás helyett.

Majd’ elfelejtettem! Ha este 11-kor lelépek a házibuliból, akkor azt senki se vegye tapintatlanságnak. Sokkal inkább egy hatalmas bizalomnak, hogy úgy is elmentem, hogy szinte senkit sem ismertem. Míg egy extrovertáltnak ez semmiségnek tűnhet, addig egy introvertáltnak ez konkrétan önfeláldozással ér fel. Egy barátomnak például így fogalmaztam ezt meg nemrégiben: „Ma este iszogatás lesz, 15-20 emberrel. Ezt nem szeretném lemondani. Remélem túlélem.”

Nem embergyűlölők

Rengetegszer hallottam már azt, hogy az introvertáltakat embergyűlölőként emlegetik. Nos, ez nem igaz. Az introvertáltak is szeretik az embereket. Én valahogy így tudnám ezt megfogalmazni: „Teljesen rendben vagy, kedvellek, de tényleg. De szükségem van a kisebb adagokra.” Egy este 8-től hajnali 5-ig tartó masszív parti bizony nem kicsi adag.

A nagyobb társasági események pedig lemerítenek, a felesleges, érdemtelen locsogások, csip-csipek pedig lefárasztanak. Szó szerint érzem, ahogy merül az elemem. Egy nagyobb szociális sokk után (értsd: buli például) gyakran érzem azt, hogy egy csendes kolostorra vágyom egy lakatlan sziget kellős közepén. Ekkor igenis szükségem van pár nap regenerálódásra: a szakirodalom ezt introvertált másnaposságnak nevezi.

Mennyiség helyett minőség

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az introk is vágynak társaságra (néha, haha). Őszinte leszek: én csak azok társaságára vágyom, akiket már beengedtem, akiket évek óta ismerek, akik mellett már komfortosan érzem magamat, akik tényleg igaz barátaim. Tökéletes számomra ez az 5-6 ember, egyáltalán nem vágyom arra, hogy állandóan tágítsam ismerőseim és barátaim körét, hogy folyamatosan új embereket ismerjek meg, vagy hogy kamubarátságokat éltessek spontán Messenger üzenetekkel.

A megfelelő társaság ereje

Szeretném még hozzátenni, hogy a minőségi beszélgetésektől még az introk sem zárkóznak el: nem egyszer fordult már velem elő, hogy egy vadidegennel beszélgettem el úgy, mintha már évek óta ismerném. Bizony, még az introvertáltak is képesek arra, hogy a nulladik perctől megnyíljanak valakinek – de ez nem működik parancsszóra. De azért ez “jó” hír, nem? Hiszen ha az introk a számukra megfelelő társaságban vannak, akkor nincs az az ember, aki megmondaná róluk, hogy valójában introvertáltak.

Gondolnak ezret, kimondanak egyet

Ami engem illet, én a beszélgetések csendes megfigyelőjeként tartom magam számon: mielőtt beszélni kezdenék, alaposan átgondolom a mondanivalómat. Ennek okán nem egyszer esett meg már velem, hogy mire a témához érdemileg hozzá akartam volna szólni, már teljesen másról volt szó. És ez bizony pech. (Bevallom, idegeneknél lelkes alkalmazója vagyok az „inkább kérdezek, mintsem beszélek” stratégiának, de ez titok!)

A legnagyobb tévhit

Hatalmas különbség van az „egyedül szeretnék lenni” és a „hagyjanak békén” között. Az introk ezt értik. Az extrok pedig csak gondolkodjanak el rajta, és ők is meg fogják érteni.

Ne akarj megváltoztatni!

Kérlek – és ezt most tényleg a legnagyobb kedvességgel és jóindulattal mondom -, eszedbe se jusson „betörni”, „megváltoztatni”, „kinyitni”, vagy ne adj’ isten: „megmenteni”. Számtalanszor volt már arra példa, hogy valaki ezt a szót használta esetemben. Megmenteni? Mégis kit? Most már tökéletesen boldog vagyok úgy, ahogy. Ne feledjétek: az introvertáltak be fogják fogadni azt, akit be akarnak fogadni. Beszélni fognak azzal, akivel beszélni szeretnének. Akiket pedig szeretnek, azokért több mint készek szociális áldozatot hozni.

További cikkek: