Iskola nélküli tanuló – Kell-e diploma a boldoguláshoz?

A pályaválasztás mindig egy óriási kérdőjel volt számomra, mediátortól kezdve szülésznőig rengeteg mindennek el tudtam képzelni magam. Még méhésznek is – bár igaz, hogy azon nem sokáig vacilláltam. Érdekelt a fizika, a retorika és a gyógypedagógia is, szóval elég végletes területek vonzottak. A középiskola alatt kb. 468-szor egészen biztosan megváltoztattam a véleményemet arról, hogy szeretnék-e tovább tanulni vagy sem.

Magáért tanuljon az ember!

Az érettségim nagyon jól sikerült, volt nyelvvizsgám és minden tanulható témához szóló lelkesedésem, szóval látszólag minden adott volt, hogy tovább tanuljak. Nem tettem. Nem állítom, hogy ez örökre így fog maradni – ha egyszer rátalálok arra a területre, amiről szívesen tanulok hosszú éveken át, biztosan megfontolom a dolgot.

Azért viszont, mert „csak diplomával lehet boldogulni”, mert az a „normális”, hogy egy jó eredményekkel zárt gimnazista egyetemre megy, mert „mit fognak szólni a szüleim/nagyszüleim/tanáraim/Mari néni a szomszédból” na azért semmiképp nem akartam egyetemre menni. És egyelőre – a néha előbukkanó kisebbségi érzésen túl – nem érzem hiányát a diplomának. Továbbra is szeretek tanulni, van energiám olvasni energetikáról, irodalomról, pszichológiáról, vallásról, sportról, állandóan szívom magamba az új információkat. A munkahelyemen megbecsülnek, szeretem az állásomat, a kollégáimat, és a középiskola utáni munkával töltött idő alatt is rengeteget tanultam. Bár tény, hogy nem tankönyvekből, hanem a munka világának velejáróiról: az önfenntartásról, az állásinterjúkról, a kollegális viszonyokról, az emberekről, vezetőségről és még sorolhatnám, mennyi mindenről.

A tanulásnak az a lényege, hogy szeresse az ember a témát, hogy rajongjon érte, és ezért el akarja mélyíteni a tudását. Mint mikor beleszeretsz valakibe és minden apró információt meg akarsz tudni róla. Borzasztóan fáj látni és hallani, hogyan facsarják ki, irtják ki és morzsolják el az emberekből ezt a szeretetet a tanulás iránt. A középiskola alatt még kedvelt területek a legnagyobb ellenséggé válnak, az egyetemi évek pedig maximum a jó bulik emlékeit, de nem a valódi tudást hordozzák magukban. Állítom ezt az felsőoktatás teljesen külső szemlélőjeként.

Tisztelik a diplomások a diplomátlanokat?

Tisztelem a diplomás személyeket a kitartásukért és azért, mert sikeresen vissza tudták adni a sok esetben le sem adott anyagot. Elismerésem az ébren töltött, átmagolt éjszakákért és a verejtékkel összegyűjtögetett kreditekért. De vajon ők is tiszteletre méltónak találnak engem, mert azalatt az idő alatt karriert építettem, kollégákkal vívtam és próbáltam megtalálni az utamat? Vagy ez kevesebbet nyom a mérlegen, mert ide előbb utóbb úgyis mindenki eljut?

Említettem a kisebbségi komplexust, ami néha hatalmába kerít. Konkrétan olyan helyzetre gondolok, amikor egy közegben – pl. munkahelyen – mindenki diplomás és én vagyok a fekete bárány. Persze lehet, hogy ez csak a saját fejemben létezik, és ennek ellenére is fenntartom, hogy inkább legyek különc, minthogy belevágjak valami „teljesenmindegyhogymiazcsaklegyenegydiplomám” című performanszba. Nem szokott sokáig tartani ez a “fekete bárányos” érzés, de szerintem mindenki tudja, miről beszélek, hiszen mindannyian kerültünk már olyan – első ránézésre kényelmetlen – helyzetbe, ahol csak mi lógtunk ki a sorból. Abban viszont biztos vagyok, hogy bárkinek bármilyen kép is él a fejében a diplomások kontra nem diplomások téma kapcsán, egy biztos: a tanulás lehetősége mindenkinek, élete végéig fennáll.

Nem csak az iskolákban lehet tanulni

Miért ne tanulmányozhatnánk át egy könyvet abban a témakörben, ami minket érdekel? Miért ne szerezhetnénk széleskörű tudást könyvtárból, internetről, tematikus lapokból? Például nagyon élveztem egy mini kurzust a mikro-arckifejezések tanulmányozásával és felismerésével kapcsolatban, és meghallgattam pár előadást a katasztrófa sújtotta területeken élő emberek hatékony pszichés támogatásáról is. Mostanság pedig, ha van egy szabad fél órám, egy könyv áttanulmányozását folytatom az emberi játszmákkal kapcsolatban.

A nyelvtanulás is mindenkinek adott: heti akárcsak egy nyelvóra megfizethető, eredményt pedig úgyis akkor ér el az ember, ha otthon belead mindent. Elvégre a nyelvtanárok segítenek a nyelvtani részek összekapcsolásában, a kiejtés megfelelő gyakorlásában, de a legnagyobb részt – a szavak jelentésének elsajátítását – egyedül kell bevésnünk. Sőt, a skype-os oktatás is egyre elterjedtebb a nyelveket illetően, érdemes lehet kipróbálni, hiszen még otthonról sem kell kimozdulni.

Én nagy lelkesedéssel fedeztem fel a coursera.org című oldalt is, ahol a legváltozatosabb témákban, híres egyetemek tanárai adnak lehetőséget, hogy szélesítsük a látókörünket. A regisztráció és a kurzusok ingyenesek, csak akkor kell fizetni, ha az embernek komolyabb szándékai vannak a képzés elvégzésével (pl. szeretné felmutatni a kurzus elvégzéséről a certifikációt a munkahelyén).

A műveltség és az intelligencia sosem a diplomák számával arányosan nő. Ezek sokkal inkább széles látókörű, elmélyített, szeretet alapú, elfogadó gondolkodás eredményei lesznek. A kapu mindenki előtt nyitva áll, hiszen a tudást, nem az egyetemek falai őrzik, nincsenek elzárva hétpecsétes ládákban, és nem kell párbajt vívnunk vizsgáztató, félszemű kalózokkal, hogy megszerezzük. A kulcs az akarat és az elszántság. Ha az érdeklődés megvan, csak rajtunk múlik, mennyit tanulunk a témáról, hogy keressük-e a lehetőségeket, és hogy mennyi energiát fektetünk bele az új ismeretek megszerzésébe.

Ha pedig ezek birtokában vagyunk, egészen biztos vagyok benne, hogy akár van diplománk, akár nincs, boldogulni fogunk ebben az életben.

 

További cikkek: