Jé, neked érzéseid is vannak? – A férfi mentális egészségről

Sokszor halljuk a frázist: nőiesedik a világ. Nem tudom, hogy ki és miből vonta le ezt a következtetést, de tuti nem arra értette, hogy egyre inkább elfogadott és bátorítandó dolog az, ha egy férfi az érzéseiről, aktuális kríziseiről beszél. Vagy egész egyszerűen csak törődik a mentális egészségével. Hogy miért is kéne? Mert emberek vagyunk, érzéseink és problémáink vannak, attól függetlenül, hogy milyen nemű az illető. Emellett ránézni az ezzel összefüggő statisztikákra, kifejezetten rémítő.

Miről is van szó?

A környezetemben élő férfiakon és saját magamon is egyaránt látom, hogy nem törődünk eleget a saját lelki jóllétünkkel. Mit értek ez alatt? Nagyon banális dolgokat. Nem tudjuk detektálni a pontosan az érzéseinket (vagy nem is akarjuk), ezért reflektálni sem tudunk rájuk. Nem tudjuk azt mondani, hogy elég, most meg kell állni, mert nem jó valami. Nem tudunk sokszor önmagunkkal szemben sem őszinték lenni. Persze, ezek a problémák férfiakat és nőket egyaránt érinthetnek, de mégis megfigyelhető a tendencia, hogy ezek a problémák a srácoknál csúcsosodnak ki élesebben.

Egy borzasztóan egyszerű példa

Vannak nagyon egyszerűen tetten érhető jelek. Bemész egy újságoshoz, a női életmód részleg rogyásig van rakva magazinokkal. Nem a minőségük számít most, hanem hogy vannak! Létezik fóruma annak, hogy a nők tudatosan beszéljenek az őket érintő témákról, tudatosan próbálják alakítani az életüket. Sokszor valóban jó szakemberek, pszichológusok írják ezeket a cikkeket, a lelki egészség tehát ezekben a lapokban mindenképp teret kap. Ezzel szemben férfi életmód magazin nincs igazán a piacon! Ami volt, az arról szólt, hogy mit egyél és hogyan edzz, hogy félisten legyél vagy mit kell tenned azért, hogy frenetikus szerető váljon belőled. Esetleg jutott még hely annak, hogy milyen kocsit kell vezetni és milyen órát hordani. Arról, hogy mi van veled, mi van ott belül, nincs-e para, egy rohadt szó sem esik.

Mik lehetnek az okok?

A szocializáció mindenképp meghatározó. A gyerekkori élmények olyannyira befolyásolnak, hogy akár egy életen át magunkkal vihetjük a berögződéseket. Például, ha egy kislány elesik felvesszük, megvigasztaljuk, megnyugtatjuk, hogy minden rendben. Ezzel szemben ha egy kis srác vágódik hanyatt és sír, mi rögtön: ,,Nem szabad sírni, katona dolog”. Vagy a legjobb: ,,Ne sírj, nem vagy te kislány!” Miért, sírni csak nőknek lehet?! Persze, nem kell úton-útfélen mindenen elsírni magunkat, egyáltalán nem erről van szó. De ha az az alapélményem, hogy ne fejezzem ki az érzéseim, amikor valami rossz történik, az hova vezet? Rögtön meglátjuk. Még egy dolog merült fel bennem. Nagyon káros és hibás berögződésnek tartom, hogy a családfenntartó egyedül és kizárólag a férfi lehet. Miért kell mindig, minden esetben így lennie? Hozhatja teljesen másképp az élet. Ez egy olyan tézis, ami a legtöbb férfiben alapvető identitáskérdés. Az értékem a családfenntartói szerepemmel ekvivalens. Ezért van az, hogy ez könnyen átfordulhat mértéktelen munkavégzésbe, ami után vagy nincs erőm, vagy nem is akarok a lelki egészségemmel törődni, mert amit kellett, megtettem és pont.

A számok

Tudjuk, hogy a pszichológushoz, terápiára járók körében messze többen vannak a nők. Ezzel szemben (vagy épp ezért) a férfiak bizonyos statisztikákat toronymagasan vezetnek. Az érzelmek korlátoltabb megélése és a problémákkal való nyílt szembenézés hiánya miatt, mely véleményem szerint nagyon erősen függ a társadalmi beágyazottságtól és a szocializációtól, siralmasak az ezekkel összefüggésbe hozható statisztikák. A 2018-as évben a magyarországi öngyilkosságok kb. 77%-át férfiak követték el. Vagyis az öngyilkosok több, mint háromnegyede férfi! A magyarországi alkoholisták aránya szintén ugyanebben az évben 1:4 volt ugyancsak a férfiak javára.

Rendszerszinten kell változni

Nem tudok megnyugtató lezárással szolgálni. Nem gondolom, hogy ezek a tragikus eredmények bárkinek a hibájából adódnának. Arra pedig végképp nem vetemednék, hogy vagy a nők, vagy a férfiak nyakába varrjam a problémát. Dehogyis! Épp ellenkezőleg, úgy vélem, hogy ezeken a berögződéseken, tendenciákon csak közös odafigyeléssel lehet változtatni. Rendszerszinten kell változni ahhoz, hogy ezek az elszomorító tények is változzanak.

További cikkek: