„Jót játszottunk, prücsök, de erről senkinek nem szabad tudnia” – Egy terápiára járó lány naplófeljegyzése 4. rész

Sokan évtizedekig, vagy akár egész életen át titkolják, hogy szexuális abúzus áldozatai lettek. Lilla esete is hasonló: több évnyi hallgatás és titkolt szégyenérzet után végül elhatározta, hogy külső segítséggel a gyógyulás lassú, de biztos útjára lép. Terápiás üléseiről készített naplófeljegyzéseit leginkább saját fejlődésének nyomon követése, valamint az önreflexió igénye ihlette, de figyelem! Amiről most olvasni fogtok, arra talán nincs is megfelelő szó. Felkavaró tartalom következik! A történetben szereplők nevét (és monogramját) megváltoztattuk. A sorozat első részét itt, a második részét itt, a harmadik részét pedig itt olvashatjátok.

7. ülés

A nap sugarai halványan szűrödnek át a függönyön, amikor reggel felkelek. Felteszek egy kávét, a kanapéra heveredek, bekapcsolom a tévét. Nem igazán találom a helyemet a lakásban, sűrűn az órámra pillantok, várom, hogy indulhassak Judithoz. 

Judit róluk kérdez, meg otthonról. Dühösen, dacosan válaszolok, meg is jegyzi, hogy olyan vagyok, mint egy három éves. Talán igaza is van – erre gondolok. 

Negyed óra elteltével szóba jönnek a többiek is. Úgy érzem, mintha Judit készült volna erre. Hogy ma erről lesz szó. A többiekről. Nem háborodok fel, biztos vagyok abban, hogy azért teszi, hogy még jobban  megismerjen és segíteni tudjon. De igazság szerint „nehezen” vagyok ettől. Róluk még senkinek nem mondtam semmit. Izzad a tenyerem, érzem, befeszül a testem. Nemigen tudok – na, jó, nagyon is tudnék – mit mondani róluk, csak azt nem tudom, hogyan tehetném, hol kezdjem.  De Judit kérdése elindítja a lavinát, újra eszembe jut minden. A szerszámosműhely, a szomszéd férfi, na meg az a fránya rétes. Mákos. Azóta képtelen vagyok enni belőle, hiába kínálgatják olyan kedvesen, amikor vendégségben vagyok valahol. 

Nem nagyon találom a szavakat arra, hogy elmondjam Juditnak, ami akkor történt velem. Ránézek és megállapítom: szerintem sejti. Talán tudja is. Azért kérdezget róluk is. Pár percnyi hallgatás és fészkelődés után végül megszólalok. 

Elmondom, hogy egyszer, még régen, ott voltam náluk, a telken. A szomszéd férfi segített B.-nek valamit a kertben, hiszen hatalmas szőlős volt a végében, egyedül nem tudta művelni; a szomszéd pedig mindig készségesen segített neki néhány pohár bor ellenében. Amikor ott voltam, rendszeresen dicsérgetett. Hol a ruhámat, hol a hajamat, de valamit mindig megjegyzett. Kicsiként nem értettem, hogy miért barátkozott B. ilyen furcsa fickókkal. Emlékszem, egyszer meg is kérdeztem tőle: „A Jancsi bácsi miért ilyen furcsa mindig?”. Erre általában csak legyintett, vagy morcosan nézett. Mára már tudom, hogy miért.

Miután végeztek a kapálással meg a fűnyírással, a szomszéddal megivott pár pohár bort. Én is ott somfordáltam körülöttük, belenyaltam volna B. poharába, de nem hagyta. Beszélgettek egy kicsit a szoknyámról, vihorásztak, aztán a szomszéd elment haza. B. ekkor leöblítette a poharakat és kérte, hogy menjek ki vele a műhelybe, ő majd megmutatja nekem a szerszámait. Ugrándozva követtem, boldog voltam, hogy végre valahára beleshetek abba a titokzatos kamrába. 

Amikor beértem a dohos fészerbe, becsukta mögöttem az ajtót. Penész szag volt. Ezt akkor még nem tudtam, hogy amit érzek, az penész szag, csak akkor jöttem rá, amikor felnőttként nem bírtam elviselni, ha valahol ilyet éreztem. A polcok és az asztalok roskadoztak a szerszámoktól, festékes bödönöktől, és miközben mutogatta őket, valami olyat mondott, hogy jól nézzem meg őket, mert ki tudja, mikor kell majd használnom valamelyiket. 

Nyugtalan lettem. Valami itt nincs rendben – ennyit érzett csak a gyerek lelkem. Emlékszem, mondtam is neki, hogy inkább visszamegyek az udvarra játszani valamit, de…

…dühös lett.

A következő, amire emlékszem, az az, hogy egy hirtelen mozdulattal feltett arra a hatalmas, fűrészpor lepte vasasztalra. Irdatlan robajjal söpörte le a szerszámokat, még az se érdekelte, hogy azok össze-vissza repkedtek szét a linóleumon. Nem értettem, mi történik. Még meg is kérdeztem tőle, hogy nem-e vágta meg a kisfűrész, mert láttam, hogy a lábára esett.

Nem felelt, csak hozzám dörgölőzött. 

Nem értettem, miért csinálja. Talán azt hittem, ő így mutatja ki, hogy szeret. Az a kis rózsaszín dinnyés szoknya volt rajtam, amit még tőlük kaptam, erre nagyon emlékszem. Meg arra is, hogy egyre durvábban nyúlt hozzám. 

Nem tetszett. 

Rémült voltam. 

Aztán pár perc múlva levett.

Megigazította a szoknyámat, majd azt mondta, hogy „jót játszottunk, prücsök, de erről senkinek nem szabad tudnia, rendben?”. Bólogattam, hogy értem. De nem értettem én semmit. Csak álltam szorosan összezárt lábakkal, reszketve, a szerszámok felett, és vártam, egyre csak vártam, hogy valaki jöjjön és kivigyen onnét. 

Szófogadónak neveltek, hallgattam.

A kettőnk közös titka volt.

A legrosszabb ebben az egészben mégis az volt, hogy képes voltam úgy bekullogni a konyhába, mintha mi sem történt volna. Még csak nem is sírtam, szemem sem rebbent. Néztem, ahogy a teljesen ismeretlen emberek a kiskonyhában boroztak, és tömték magukba a néni mákos réteseit. Tőlem is kérdezgették, nem kérek-e, még jó meleg, most sült ki. Megráztam a fejem, én aztán nem. 

Egyikőjük sem kérdezte, hol voltam eddig. Mindenki a rétessel meg az ivással volt elfoglalva. Ha meg is kérdezték volna, azt mondtam volna, hogy játszottunk. Hisz ezt mondta B.: játszottunk. 

Mit gondolsz, Jancsi bácsi sejtette, mi fog történni? – kérdezte Judit.

Biztosan. Szerintem azért ment el – feleltem.  

Az ülés fennmaradó perceiben nem szólok. Évekig hittem azt, ha szólok róla, B. nem szeret majd tovább. De én úgy akartam, hogy szeressenek. Semmi másra nem volt szükségem, csak arra, hogy szeressenek. 

Talán most megkönnyebbülést kellene éreznem. Hogy végre erről is beszéltem, nem csak arról. Talán. De egyelőre nem megy. Minden mást érzek helyette. Hogy forró az arcom, majd kigyullad. Hogy „fázom van”. Hogy lassan mennem kell, mert lejár az idő. 

Amikor Juditra nézek, már biztos voltam abban, hogy sejtette. Csak ki akarta mondatni velem. Én meg kimondtam. Hosszú időbe telt, de megtanultam, hogy ha gyógyulni szeretnék, akkor… beszélnem kell. Egyedül ezt szinte lehetetlen megoldani. 

Hallom, hogy Judit beszél, de csak bólogatni tudok. Az órára pillantva látom, hogy lejárt az időnk. A poharat leteszem a dohányzóasztalkára, felveszem a táskám, és halkan kullogok ki a szobából. 

Nehéz ülés volt. 

A legnehezebb. 

Amennyiben úgy érzed, erőszak ért és segítségre van szükséged, vagy tudomásodra jutott, hogy egy áldozatnak segítségre van szüksége, kérjük, hívd a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) ingyenes telefonszámát: 06-80-505-101 vagy tájékozódj a weboldalukon: nane.hu!

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: