Kelj fel, nem vagy te lány! – Férfidolog

Életem során még sosem tapasztaltam olyan megnyilvánulást, amely ne formálta volna negatív irányba az igazi férfiről kialakított képem. Hoppá! Várjunk csak! Hát hogyne lett volna! Csak a nagy részéről sokáig nem is tudtam. Csupán azért, mert nem ordibáltak velem, hogy „a férfiak nem sírnak”, vagy „kelj fel, nem vagy te lány”, attól az még nem jelenti azt, hogy egészséges férfimintán nőttem fel.

Nemrég kezdtem el felfigyelni arra, hogy otthon, a komoly és őszinte dolgokról nem szokás beszélgetni. Amikor pedig felvetem, hogy beszélgessünk már valami igaziról, bambulást és kínos mosolyt kapok válaszként. Nem azért, mert szüleim nem akarnak beszélni ezekről, hanem azért, mert nem is tudják, hogy hogyan kellene. Persze, nemcsak a szüleim vannak ezzel így, hanem majdnem mindenki más is – sokszor saját magamat is beleértve. Ismeritek azt az érzést, amikor matekórán ültök, és a szinuszt, koszinuszt magyarázzák, de csak kínosan mosolyogtok, mert fogalmatok sincs az egészről? Na, pontosan így érzi magát a legtöbb férfi is, ha mélyebb érzelmeikről, elnyomott félelmeikről kérdezik. Csak kínosan mosolyognak, válaszolni pedig alig tudnak, hiszen még maguknak is nehéz bevallani – nemhogy másnak.

Ahogy nekem hiányzik az eszköztáram a szinusz megértéséhez, úgy hiányzik sok férfinak az eszköztára érzelmeik feldolgozásához és megértéséhez. Ilyen egyszerű. Egy férfiminta nélkülözhetetlen a családban, de egyáltalán nem mindegy, hogy életünkben milyen az a bizonyos primer férfi – vagyis az apa. Ha az apánál azt látjuk, hogy nem tud kapcsolatba lépni a saját érzelmeivel, akkor ezt a tudást nem fogja tudni átadni saját gyermekeinek sem.

Sokáig tartott nekem is felismernem, hogy férfiként teljesen rendben van az, ha az érzelmeimről beszélek. Azonban a szüleim – leginkább az apukám – előtt még mindig nem tudok. Egy kicsit félek is attól, hátha elolvassa ezt. Nem azért, mert majd azt mondja, hogy nem vagyok elég férfias, hanem mert sosem tanultam meg őszintén kimutatni az érzéseimet irányába. Ez az egyik legrémisztőbb dolog számomra az életben.

Hála istennek, az általam rendezett férfikörökben már kezdenek lebomlani a társadalompusztító berögződések. Kezdetben meglepő gondolatok kerültek felszínre: volt, aki bevallotta, hogy a férfi barátai előtt nehezebben mondja azt a barátnőjének, hogy szereti. Más valaki pedig arról számolt be, hogy inkább el se mondja egy férfi ismerősének, ha esetleg megbántotta valamivel – „elvégre hogy néz az ki”. De megemlítették azt is, hogy félnek megkönnyezni egy filmet, esetleg nyilvánosan ölelkezni.

Tudom, hogy a többség általi nyomás, és az érzés, hogy tartozzunk valahova, egy fojtogató marokként szorul a torkunkra – de lehetőségünk van bátornak lenni. Például rászólhatunk arra, aki tiszteletlen a nőkkel, vagy arra, aki kineveti az elérzékenyülő férfit. Felnyithatjuk a szemét annak, aki azt mondja, hogy férfiként az érzelmekről beszélni fölösleges.

A keménység mértéke nem az, ha nem sértődünk meg semmin. Ha bármilyen fájdalom árán, de tovább megyünk. A keménység mértéke az, ha elnyomás helyett átéljük és megosztjuk a fájdalmat. Ha érzéseinket titkolás helyett kimutatjuk a társadalmilag elfogadottnak vélt „szabályok” ellenére is.

Én ebben próbálom megélni a férfiasságomat.

További cikkek: